Hírek

2010.03.16. 05:01

A tahóság diadalútja

Akár a sors furcsa fintorának is tekinthető, hogy miközben Hiller István a Szépművészeti Múzeumban megrendezett március 15-i ünnepségen az új kiegyezés és a nemzeti egység érzésének a szükségességéről beszélt, az egyik kitüntetett nem volt hajlandó kezet fogni a miniszterrel.

Stanga István

Részint a sors furcsa fintorának, részint meg szimbolikusnak is tekinthető, hogy az a március 15-ei ünnepség, amelyet a Szépművészeti Múzeumban rendeztek meg, és amelyen Hiller István oktatási és kulturális miniszter a magyar kultúra terén kimagasló teljesítményt nyújtó személyeknek adott át különféle állami elismeréseket, nem főként a kitüntetett kiválóságokról marad majd számunkra emlékezetes, hanem egy elmaradt kézfogásról. A sors fintorát abban látom, hogy a nem túlságosan szívderítő történet épp azt a Hiller-beszédet követte, amely az új kiegyezés és a nemzeti egység érzésének a szükségességéről szólt, szimbolikusnak meg azért gondolom, merthogy ebben az országban egy ideje „divat” lett egyfajta tökösségnek, vagányságnak (vagy ha úgy jobban tetszik: forradalmi tettnek) minősíteni a mérhetetlen tahóságot. Hogy mindez mennyire így van, azt ez a sztori is kiválóan mutatja, hiszen az eseményről beszámoló újságok, televíziók és rádiók nem azoknak az embereknek a nevét tartották említésre méltónak, akik hosszú és eredményes pályafutásukkal nagyon is rászolgáltak ezekre az elismerésekre, hanem annak az egyetlen egynek, aki kizárólag Sólyom László államfőnek mondott köszönetet a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjéért, és aki nem volt hajlandó kezet fogni Hiller Istvánnal..., ja, és akinek most én is leírom a nevét; de korántsem azért, hogy büszke lehessen saját magára, hanem annak a reményében, hogy egyszer majd szégyenkezni fog amiatt, amit most elkövetett. Na, szóval Járai Antal, az ELTE tanára volt az, aki valamely – általam ismeretlen – okból úgy vélte,  követnie kell egy nem túlságosan hosszú múltra visszatekintő, ám annál bunkóbb „hagyományt”.

Igen, „hagyományt” mondtam, és nem véletlenül, hiszen az imént említett incidens – túl azon, hogy jól példázza egyfajta torz értékrend diadalútját –messze nem az első a hasonló történetek sorában. Bizonyára emlékeznek még a 2006. március 15-i kitüntetések körüli kisebb botrányra, amikor is  a köztársasági elnök Fekete Jánossal, a Magyar Nemzeti Bank valamikori első elnökhelyettesével, míg Szabad György, az országgyűlés volt elnöke Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnökkel nem parolázott, hogy a 2006. október 23-i parlamenti ceremóniát már meg se említsem, ahol jó néhány kitüntetett – köztük a Magyar Politikai Foglyok Szövetségének, valamint a Történelmi Igazságtétel Bizottságának a tagjai, illetve dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva volt alkotmánybíró – utasította el Gyurcsány Ferenc és Szili Katalin akkori Házelnök kézfogását. És hogy miért beszéltem egyfajta torz értékrendről? Nos, egyebek mellett azért, merthogy némelyek a kézfogást megtagadókat – akik véleményem szerint nem egyszerűen modortalanok, hanem vérlázítóan taplók – hajlamosak „hétköznapi hősökként” ünnepelni, ami nem kisebb tévedés, mint „szabadságharcosoknak” nevezni az ilyen-olyan megmozdulások kuka- és autófelgyújtóit, netán a Magyar Televízió büféjének a megostromlóit. Ahol ugyanis az udvariasság elemi szabályait felrúgókat bárkik akár csak egy másodperc erejéig is őszinte és gerinces embereknek, a sima utcai vandálokat pedig „forradalmároknak” tekintik, ott sokkal nagyobb a baj, mint hinnénk.  

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kemma.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!