„Szurkolók” és beszariak

Azt, hogy a beszariság, a határozatlanság, no, és az elvtelen megalkuvás együttesen milyen szép eredményre vezet, leginkább azok az események mutatják, amelyeknek az elmúlt napok során lehettünk tanúi idehaza, és  amelyek nagyszerűen példázzák, hogy maroknyi, ám annál agresszívebb csoportok milyen módon is képesek terrorizálni másokat, milyen módon is képesek minősíthetetlenül és elfogadhatatlanul viselkedni..., amennyiben  hagyják. Márpedig – a jelek szerint – mifelénk hagyják. Engem legalábbis erről győztek meg azok a nem túl épületes történések, amelyek a Fradi-pályán és a Pesti Központi Kerületi Bíróságon játszódtak le, s amelyeknek – minden látszat ellenére – nem csupán a mozgatórúgójuk azonos, de tán  még egyes szereplői is. Hogy a botrányokat miért nem lehetett ezúttal se megakadályozni, az persze, rejtély, hiszen azokat jó előre borítékolni lehetett. Ki ne tudná ugyanis, hogy a Ferencváros „szurkolótáborán” belül van egy néhány száz fős garnitúra, amely nem csupán a meccsekre még kilátogató, békés nézőket tartja rettegésben, hanem a klub vezetőit és játékosait is, és amelynek már réges régen nem a csapat buzdítása a céja, mint inkább a fenyegetés, a zsarolás, az esztelen pusztítás, a balhécsinálás, és persze, az ilyen-olyan politikai törekvések kiszolgálása. Amiként azon embereket is nagyon nehéz lenne békés hallgatóságnak titulálni, akik számára egy-egy bírósági tárgyalás nem más, mint lehetőség a politikai demonstrációra és a bírák becsmérlésére, ahogy történt az a Budaházy György ellen folyó perek szinte mindegyikénél, vagy az MTV 2006-os ostromával kapcsolatos tárgyaláson. És bár a rendőrség ezekben az ügyekben – utólag – eljárást indított, magam azt gondolom, ha a hatóságoknál nem az általam említett gyávaság és opportunizmus uralkodna, a botrányok többsége könnyedén  elkerülhető lett volna.

Például úgy, hogy a klubvezetés, a rendőrség, a labdarúgó szövetség (és  mindenki más, akinek ez a dolga) nem veszi szinte szó nélkül tudomásul a Fradi-pályán hétről hétre felhangzó rasszista és gyűlöletkeltő rigmusokat, aztán nem huny szemet a „Milyen 6 millió?” és a „Nem volt Holocaust”-féle transzparensek fölött, amelyeknek nemcsak tökéletesen idegenek a sport szellemétől, de amelyeket Európa egyetlen pályáján sem tűrnének el az illetékesek, továbbá nem nézi végig tétlenül azt a hajtóvadászatot, amely az Üllői úton szereplő Hertha drukkerei és a csapattal tartó újságírók ellen folyt, és még hosszasan sorolhatnám. És valószínűleg a Budaházy-perben sem jutottunk volna el a legutóbbi ügyben hallott „vérbírózásig”, ha a bírói kar különféle rendű és rangú tagjai az elmúlt hetek és hónapok folyamán nem engedik meg, hogy – teszem azt – Budaházy György „szurkolói” időről időre futballstadiont csináljanak a tárgyalótermekből, amelyekben minden gond és nehézség nélkül lehet zászlókat lengetni, sípolni, közbeordítozni, a bírót anyázni és fenyegetni, és így tovább, és így tovább. Csakhát ehhez úgymond tökös rendőrök és bírák kellenének, de legalábbis olyanok, akik gondolkodás és mérlegelés nélkül merik alkalmazni a meglévő jogszabályokat, nem pedig olyanok, akik állandóan új törvények után sírnak, akik megmagyarázzák, miért is engedik magukat egy ítélet kihirdetését követően lezsidózni és „lógni fogtok”-kal fenyegetni, avagy akik Bálám szamaraként álldogálnak alig néhány tucatnyi „drukkernek” csúfolt ember előtt, eltűrve, hogy azok minden, a kezük ügyébe kerülő szir-szarral hajigálják őket. És mindaddig, amíg ez így lesz, az általam idézett jelenetek itt is, ott is megismétlődnek majd, csak épp egyre durvább és durvább formában. Amelyen egyébként azok fognak a legjobban csodálkozni, akik a lovak közé dobták a gyeplőt.