Mélymagyar adóoptimalizálás

Szó, ami szó, nem nagyon szeretnék most Fico, Slota, Mečiar vagy éppen Gašparovič bőrében lenni..., de azt is mondhatnám, hogy úgy cakumpakk Szlovákiát nem irígylem. Na, persze, nem azért, mert a világ legbunkóbb nyelvtörvényének az elfogadásával, valamint Sólyom László köztársasági elnök kitiltásával kihúzták a gyufát az Európai Uniónál (ugyanis – ahogyan azt látjuk – Európa magas ívben tesz az egész konfliktusra), hanem mert magukra haragították Bayer Zsoltot. Nem kicsit, nagyon. Olyannyira, hogy a jobboldal egyik vezető publicistája (akit e sorok írója személyesen még egy laza és jópofa liberális tollforgatóként ismert meg valamikor az 1990-es évek elején) nemcsak a „Mélymagyar” címen futó televíziós műsorában osztotta ki rendesen a szlovák nacionalizmus és sovinizmus előbb említett képviselőit Kövér László fideszes választmányi elnök hathatós közreműködésével, de lapjában, a Magyar Hírlapban is alaposan odavert nekik. Sőt, nem egyszerűen odavert, hanem keményen meg is fenyegette őket, mondván, ő is, akárcsak a jobb érzésű magyarok zöme, hazahozza  a cégét (cégeit?) és az autóját északi szomszédunktól, merthogy „Ficóval, Slotával, Gasparoviccsal és Mečiarral lehetetlen a továbbiakban egy levegőt szívni”. „Annak idején – indokolta a hajdani és a mostani döntését Bayer a Hadüzenet című dolgozatában –, az elmúlt öt-hat évben, magyar vállalkozások ezrei települtek ki Szlovákiába, mert elviselhetetlenek az itthoni adók és úgy általában az itthoni körülmények. Így tettem én is. Most nincs tovább. Azonnal meg kell szüntetnünk kinti cégeinket, és más megoldást kell választanunk, és ugyanez vonatkozik odakint vásárolt autóinkra...” Bravó, és megint csak bravó, hajtanék fejet jómagam is a hazaszeretet és az önzetlen áldozatvállalás e nagyszerű megnyilvánulása láttán (bár a szlovák nemzetgazdaság vélhetően túléli Bayer lépését), ha nem motoszkálna ott bennem a kérdés: vajon egy mélymagyar valakiben miért csak ilyen sokára ébred fel a nemzeti öntudat.

Mert hát, lehet itt reggeltől késő estig nemzeti színű beszédeket tartani és még annál is nemzeti színűbb cikkeket írni, lehet boldogot és boldogtalant hazafiatlansággal vádolni, lehet az itt élőket – legyenek akár jobb-, akár baloldaliak – gondolkodásra képtelen hülyéknek nézni, a szomorú igazság mégiscsak az, hogy Bayer (meg persze, a hozzá hasonlóak) jókora ívben tojtak erre az olyannyira szeretett országra, amikor adóforintjaikkal (még pontosabban: adókoronáikkal és adóeuróikkal) nem vagy nem kizárólag a hazájukat, hanem (is) Szlovákiát gazdagították. És miközben mindehhez a tevékenységükhöz – amit jóindulatúan adóoptimalizálásnak nevezhetünk, bár vannak, aki szerint az „adóelkerülés”, esetleg az „adócsalás” kifejezés találóbb lenne – még ideológiát is gyártottak (lásd példának okáért Bayer okfejtését az autókra kivetett regisztrációs adó jogtalanságáról), aközben felháborodottan és „hamisítatlan” nemzeti hevülettől áthatva írtak és nyilatkoztak azokról a kozmopolita, idegenszívű, meg tudja a jó fene, még miféle figurákról, akik vannak olyan pofátlanok, hogy offshore cégekkel manipulálnak. Holott – mondjon, pontosabban hazudjon bárki bármit – a dolgok lényegét tekintve pontosan ugyanarról van szó. Ne értsenek félre, engem ebben az egész sztoriban egyáltalán nem az izgat, hogy Bayer az évek során mennyi adótól is fosztotta meg a költségvetést (ez legyen az adóhatóság gondja), mint inkább az az ellentmondás, amely a szavakban megnyilvánuló magyarkodás és a tényleges tettek között feszül, és amely nagyjából akkora képmutatásról árulkodik, mint ide Lacháza, függetlenül attól, hogy a Bayer-féle „trükközésre” – akárcsak az offshore-bulikra – az Európai Unió jogszabályai teremtenek lehetőséget. Mondom, engem nem érdekel, hogy Bayer miért éppen az adózási ügyekben nem tartja magát magyarnak (és egyébként is: mindenki úgy boldogul, ahogyan tud), de ha már egyszer így csinálja a dolgait, talán nem kellene (nem illene) erkölcsi prédikációkat tartania.