Csak üres ígéretek várhatók - Tévednek az egyszerű állampolgárok a G20 konferenciájával kapcsolatban

A húszak mindenekelőtt ígéretet tehetnek a monetáris expanzió visszafordítására, amire szükség is van, ha fel akarják tartóztatni az inflációt, amely az összesített kereslet várható élénkülése nyomán fenyeget. Különösen fontos, hogy a pénzmennyiség visszafogása ne történjen túl korán, mert ez esetben megfojthatja a mostani, éppen csak éledező, fölöttébb törékeny fellendülést.

Az állam- és kormányfők ilyen tartalmú ígéreteinek mindazonáltal alig van súlya, mert a központi bankok minden fontosabb országban függetlenek a kormánytól. Az expanzív monetáris politika feladásának időpontjáról és módjáról az amerikai Federal Reserve esetében Ben Bernanke, a Bank of Englandnél Mervyn King, az Európai Központi Banknál pedig Jean-Claude Trichet fog dönteni.

Bernanke nem fogad el utasítást az amerikai elnöktől, King sem a brit miniszterelnöktől, Trichet esetében pedig az sem világos, egyáltalán van-e valaki, aki veszi magának a bátorságot, hogy megmondja neki, mit tegyen. A Pittsburghben teendő nyilatkozatok ennyiben csak a kormányok bizakodását fejezik ki, hogy saját államuk monetáris hatóságai megfelelő módon fognak eljárni.
A probléma különösen nagy kihívás Bernanke számára. Bár a Fed technikailag független, és nem tartozik elszámolással a kormánynak, az intézményt a kongresszus hívta életre, amely rendszeresen beszámoltatja. A monetáris politikának és a várakozások menedzselésének hatása csak később jelentkezik, ezért helyénvaló lenne, ha a Fed mi-előbb szigorítana. Ekkor azonban a munkanélküliség 9 százalék felett maradna, esetleg 10 százalék fölé szökne. Ha pedig ennek veszélye fenyeget, akkor vajon elvárhatjuk-e a kongresszustól, hogy ne éljen ellenvetéssel?

Így valójában arra kell számítani, hogy a kongresszus utasítást ad majd a Fed vezetésének, várjon a monetáris szigorítással, amíg az infláció ténylegesen meglódul, és a munkanélküliség csökkenni kezd. Mivel a törvényhozás határozza meg a Fed szabályozási játékterét, és ő nevezi ki az intézmény hét kormányzóját, ezért Bernanke nagyon is odafigyel, hogy mit mond a törvényhozás, emiatt növekszik a szigorítás késleltetésének és az infláció meglódulásának kockázata.

Az államháztartási hiányok leszorítása ugyancsak veszélyeket rejt magában. Bár az utóbbi két évben elfogadott fiskális ösztönző csomagok sokat segítettek a gazdasági tevékenység stabilizálásában, a hiány fennmaradása hosszabb távon komolyan veszélyezteti a növekedési kilátásokat.

Az USA kongresszusi költségvetési hivatalának számításai szerint a jelenlegi pálya fennmaradása esetén az amerikai szövetségi deficit 2019-ben – folytatólagos gazdasági növekedést feltételezve is – meghaladná a GDP 5 százalékát.

A nagy hiányok miatt a kormánynak – hitelfelvételek formájában – olyan forrásokat kell elvonnia, amelyekből a termelékenység emeléséhez szükséges üzemek és felszerelések beruházásait kellene finanszírozni. A fejlesztések nélkül a növekedés lassúbb, az életszínvonal pedig alacsonyabb lesz. A deficitek emellett nagyobb kamatterhet és folytatólagos nemzetközi egyensúlyhiányt jelentenek.

Ellentétben a monetáris politikával, a fiskális kurzus tekintetében az amerikai elnöknek közvetlen és erőteljes a befolyása. Ezért – ha a deficit csökkentésére vonatkozó választási ígéretek nyomán – visszafogja a kiadásokat és emeli az adókat, bekövetkezhet a mostani, veszélyes irányzat visszafordítása. Sajnos azonban Barack Obama elnök nemigen mutat hajlandóságot a deficitcsökkentésre. Legnagyobb belpolitikai tervének, az egészségügyi reformnak a megvalósítása több mint ezer milliárd dollárba kerülhet a következő 10 év során.

Washington második fő terve a szén-dioxid-kibocsátási kvóták bevezetése és a velük folytatandó kereskedelem. A légköri terhelési engedélyek aukcióra bocsátása – és az ebből nyerhető jövedelem – helyett azonban Obama ingyen eladományozta ezeket a jogokat a favorizált nagyvállalatoknak, hogy támogassák őt a törvényhozásban. Ha ehhez hozzávesszük az elnök ígéretét, hogy a 250 ezer dollár alatti éves jövedelműek adóját nem emelik, öszszejön, legalábbis Obama hivatali idejére, egy jelentős fiskális deficit. E tekintetben csak remélni lehet, hogy a G20 csoport többi állam- és kormányfője jobb munkát végez majd a költségvetési hiány megfékezésében.

Végezetül a G20 csoport várhatóan azt is megígéri, hogy összehangolják a monetáris és a fiskális korrekciót. Bár az „összehangolás” fogalma nincs definiálva, a kitétel várhatóan azt jelenti, a konszolidációs stratégiákat úgy hajtják végre, hogy közben ne veszélyeztessék a jelenleg érvényes valutaárfolyamokat és a kereskedelmi forgalom rendjét.
Tény azonban, hogy az árfolyamok változni fognak, és változniuk is kell, ha csillapítani akarják a fennálló kereskedelmi egyensúlyzavarokat. A dollárnak különösképpen esnie kell, ha a befektetők félreteszik azt a kockázati averziójukat, ami az amerikai valuta 2007 utáni drágulásához vezetett. Amint pedig a kínaiak meggyőződnek a belföldi növekedés tartósságáról, ők is elkezdhetik felértékelni a jüant, és ehhez a többiek igazodni fognak.

Röviden: tévedésben vannak a befektetők és egyszerű állampolgárok világszerte, ha túl nagy bizakodással tekintenek a G20 csoportnak – a monetáris és a fiskális politika rendbetételéről szóló – várható ígéreteire, mindenekelőtt a koordinációra vonatkozó fogadkozásokra.

Copyright: Project Syndicate, 2009
@ www.project-syndicate.org