Lelkész pisztollyal az oldalán

Nem véletlenül, hisz Afganisztánban, a magyar PRT (Tartományi Újjáépítési Csoport) Pol-i-Khumri táborában szolgál. Az 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis tábori lelkésze istentiszteletet, bibliaórát tart, lelki vigaszt nyújt a hozzá fordulóknak, sőt, szerdánként filmklubot szervez a magyar táborban. Itt azonban nem a „Ben Hur”, vagy a „Napfivér, holdnővér” jeleneteit taglalják a zord hadfiak, hanem a „Ponyvaregény”, a „Forrest Gump”, és más örökbecsű alkotások lényegi, lelki tartalmát boncolgatják.    

– Vagyunk néhányan itt a táborban a légierőtől, mondhatni, mi viszünk némi színt a szárazföldiek népes csapatába. Jómagam egyébként a Protestáns Tábori Lelkészi Szolgálat lelkészeként szolgálok, immár nyolcadik esztendeje. Azelőtt civil lelkészként dolgoztam Kunszentmiklóson, Ágasegyházán, majd Kecskeméten. Egy ideig ment is együtt a kettő, a civil és a katonai szolgálat, de azután egy kormányzati döntés következtében választanom kellett. Én ezt választottam.

– Idekint, Afganisztánban sok katona tart igényt lelki vigaszra, egyházi segítségre?

– A katonák jó része meg van keresztelve. Főképp azok számítanak rám persze, akik vidéken nőttek fel, s ahol az egyházi közösségekben való részvétel sokkal erőteljesebb volt. De úgy látom, a többi srác is alapvetően nyitott. Ideérkezésem után nem sokkal már hárman kerestek meg azzal, hogy szeretnének megkeresztelkedni. Ez egyfajta bizalmi viszonyt is feltételez. Akiknek nincs felekezeti elkötelezettségük, nincsenek megkeresztelkedve, azok számára elsősorban a lelkész személye számít abban, hogy aztán milyen hitvallásúvá kívánnak keresztelkedni. Ha jól megvannak mondjuk a katolikus lelkésszel, akkor katolikusok lesznek, ha a reformátussal, vagy evangélikussal jönnek ki, akkor az ő vallásukat követik.

[caption id="" align="aligncenter" width="600"] Hankóczi Gergely református tábori lelkész Afganisztánban szolgál
[/caption]

– Nem gondoltam volna, hogy a katonák közül sokan itt kint, az idegen környezetben találják meg magukban a késztetést arra, hogy megkeresztelkedjenek…

– Pedig ez valahol érthető. Van olyan bibliaórás katonám, akivel szimpla beszélgetésből jutottunk el oda, hogy a csoport meghatározó személyisége lett. Nemrég ő jelentette be, hogy odahaza, családi körben szeretne megkeresztelkedni. Úgy látja jónak, hogy a szülei is ott legyenek élete eme fontos eseményén. Nem ő az egyetlen, aki itt, kint találja meg lelkében az utat. Itt nálunk a helyi szokások miatt a péntek a vasárnap, amikor istentiszteletet tarthatunk. Ezeken átlag tizennyolc fő a résztvevők átlaga. Nagypénteken huszonheten jöttek, húsvét vasárnap negyvenheten. Az eddigi missziós tapasztalataim alapján azt kell, hogy mondjam, ez nagyon szép szám. Különben jópofa csapat ez, nem olyan srácok, akik elutasítják a vallást csak azért, mert nem ismerik. Jönnek, érdeklődnek, nyitottak. Amikor pedig azt tapasztalják, hogy nem egyházias, malasztos nyelven beszélek velük, hanem a hétköznapi módon, hétköznapi példákra lefordítva igyekszem közvetíteni feléjük az evangéliumot, akkor még nyitottabbak lesznek. Erről sokan azt gondolhatják, hogy káros kompromisszumokat kötök, pedig nem így van. Én itt is ugyanolyan szigorúan tartom magam református vallásomhoz, és az evangélium tanításaihoz, mint odahaza. Egy idős, nyugalmazott lelkész barátomtól azonban azt tanultam, hogy gyakran a szép és cirkalmas szavak mögött álnokság lakozik. Ezért le kell egyszerűsíteni a mondanivalónkat. Az evangéliumnak érdekesnek kell lenni, de egyszerűnek, mint ahogy az is.

– Az mégis elgondolkodtató, hogy valaki itt, távol a hazától, családtól találja meg magában az igényt az evangéliumi üzenet befogadására. Miért van ez? A fenyegetettség érzete miatt?

– Úgy fogalmaznék, hogy sokak otthoni, hétköznapi életében nincs meg a lehetőség, hogy találkozzon velünk. Részesei a taposómalomnak. Bemennek a munkahelyére, dolgoznak, aztán hazamennek, és a hátramaradt idejük is a megszokott napirend szerint telik a családjukkal, barátnőjükkel. Mindenkinek megvan a megszokott menetrendje. Ebbe az életbe, ha eleve nem volt része az egyházi közösségi életnek, nem jut el az evangélium. A fiúk nem jutnak hozzá, és nincs is igényük, hogy keressék. Ráadásul a szektákon kívül a hagyományos, történelmi egyházak a közelmúltig nem erőltették különösebben a missziói tevékenységet minden társadalmi csoport felé – ez egyfajta önkritika is a múltra vonatkozóan. Itt azonban, a táborban a fiúk találkoznak az egyházzal, vagy legalábbis van rá lehetőségük. A tábori lelkészi szolgálat ilyen szempontból bizony komoly misszió.

– Istentiszteleten kívül milyen „foglalkozásokat” kínál a katonáknak?

– Péntekenként délelőtt tartjuk az istentiszteletet, hétfőnként este bibliaóra, illetve nemrég beindítottunk egy szerdánként működő filmklubot. Minden alkalommal megnézünk egy filmet, és utána lelki szemszögből kezdjük el vizsgálni a látottakat. De itt nem „Napfivér, Holdnővér” típusú alkotásokra kell gondolni! Az első elemzett filmünk a „Ponyvaregény” volt, azután az „Alkonyattól pirkadatig”, majd a „Halálsoron”, a „Remény rabjai” következett, most pedig a „Forrest Gump” jön, Megvizsgáljuk ezen alkotásokon keresztül, hogy a Szentírás értékrendje szempontjából hogyan érhetők tetten, hogyan magyarázhatók a szereplők cselekedetei, motivációi. A „Ponyvaregénnyel” például azért kezdtem, mert ugyan sokan szeretik azt a filmet, de tartok tőle, nem tudják, miről szól. A „Ponyvaregény” a megtérésről szól. Arról, hogy ha valaki bűnös emberként találkozik Isten kegyelmével, felismeri, vált, akkor túléli. Aki nem ismeri fel, nem vált, az nem éli túl. Vagy említhetném az „Alkonyattól pirkadatig” című filmet is, ahol szintén a hitről van szó. Ki menekül meg? Aki tud váltani, és a legerősebben hisz. Tarantino filmjeiben ez gyakori, és visszatérő motívum. Igazából ezeken a filmklubokon nekem csak el kell kezdenem a beszélgetést, mert a srácok mindig hamar felveszik a fonalat.

– A táboron kívül is akad feladata?

– Próbálkoztunk korábban azzal, hogy egy-egy épület-átadáson, melyet mi segítettünk felújítani, kijavítani, megépíteni, én is ott lehetnék, és mondanék egy áldást. Megkérdeztük az afgán tolmácsot is, hogy mit szólnának szerinte a helybéliek ehhez. Azt felelte, hogy ez jó volna, mert az afgánok megvetik azt, aki hitetlen. Ők sokkal inkább elfogadják a keresztény embert, mint a hitetlent. Előttünk a hollandok így is csinálták: a tábori lelkész kapcsolatot ápolt a mullahokkal – természetesen azokkal, akik eleve szimpatizáltak a PRT-vel. Szóval jó ötletnek tűnt, de tudja, az parancsnokfüggő is, hogy hová enged, hová nem. Amikor az OMLT-t (az afgán katonák kiképzésére létrehozott közös, magyar-amerikai tábort) látogattuk a pszichalógussal, akkor az ottani parancsnok hívott minket. Ő úgy állt ehhez a kérdéshez egyébként, mint Pintér Zoltán dandártábornok úr állt a szolgálatomhoz odahaza, Kecskeméten, hogy „ha már egy embernek jobb lett attól, hogy ott voltál, és beszélgettél velük, akkor már megérte!”

– Néhány héttel ezelőtt rálőttek az egyik magyar járőrre. Úgy tudom, volt, aki az ön segítségét, lelki támaszát kérte, kereste az eset után…

– Igen, ez így van. A helyzet az, hogy elég sokat találkozom, és civil életemben is sokat találkoztam a halállal. Azt gondolom, hogy teljesen mindegy, hogy a halál, a veszedelem milyen környezetben les rád. Halálos betegnek lenni, egy baleset áldozatának lenni, és úgy szembe nézni a közelgő halállal, az pontosan ugyanazt jelenti, mint itt élni, itt szembenézni a veszedelemmel. Hála Istennek azon srácok között, akik átélték azt a bizonyos támadást, akadtak bibliaórásaim is. Őket különös módon megerősítették az átéltek, mert azt látták, hogy Isten tényleg vigyáz rájuk. Az egyik legcinikusabb, legvagányabb, legnagyobb dumájú srác, egy géppuskás, visszatérve csak annyit mondott: Hát, atyám, velünk volt az Úr. És akkor nyoma sem volt a cinizmusnak a hangjában. De el kell mondanom, hogy én nem telepedtem rá a srácokra. Nem faggattam őket, hogy mondják el, mi történt. Egyszerűen ott voltam mellettük, és megadtam azt a lehetőséget, hogy beszéljenek róla. Voltak, akik örömmel éltek ezzel a lehetőséggel.

– Gondolom, arra is fel kell készíteni a fiúkat, hogy háborúban minden megtörténhet…

– Természetesen. Erről is sokat beszélgetünk. Arról, hogy az egy reménység, hogy mindannyian hazatérünk. De nem bizonyosság. Csak reménység.

– Önt kik várják odahaza?

– Szép és okos feleségem (kamaszkoromban nem voltam biztos benne, hogy létezik ez a kombináció), és a lányom, Zsófi, aki a Kecskeméti Református Általános Iskolába jár. A feleségem már jelezte, hogy nem árt, ha hazatérek mihamarabb, mert lányunk prepubertás korában már érzi a szigorú apai jelenlét hiányát. Nagyon várjuk már az iskolaszünetet.