Gyalázzunk Gyurcsányt!

Bár Pozsgay Imre óta valamennyien jól tudjuk, hogy a hála nem politikai ketegória, mégis meglepő az az elszántság, amellyel az ezer sebből vérző szocialista párt legkülönfélébb rendű és rangú vezetői igyekeznek minél nagyobbat belerúgni a nem is oly régen még amolyan messiásként tisztelt Gyurcsány Ferencbe. Néhány nappal ezelőtt a mára már nem egyszerűen „megvilágosodott”, de az ellenzékinél is ellenzékibb magatartással villogó  Szanyi Tibor igyekezett felhívni magára a figyelmet azon nyilatkozatával, amely szerint a volt kormányfő-pártelnök „liberálanarchista örökségével le kell számolni (...), visszatérése nem valószínű, de nem is kívánatos”, míg tegnap az MSZP társadalompolitikai tagozata egy közleményben adta ország-világ tudtára, hogy „le kell számolni a gyurcsányi időszak minden maradványával, de nemcsak a gyurcsányi politikát kell száműzni, hanem magát Gyurcsány Ferencet is el kell távolítani a párt környezetéből, máskülönben a konszolidáció nem indítható el”. No, már most, az nyilván  az én hibám, hogy ezekről az őszinte és hajlíthatatlan gerincű figurákról nekem valahogy azok az egykori pártfunkcionáriusok jutnak az eszembe, akik végigkussolták (vagy inkább: végigéljenezték) a diktatúra időszakát, hogy Sztálin és Rákosi bukása után halált megvető bátorsággal rázzák az öklüket, és ordítsák világgá, hogy na, most már elég volt a diktatúrából..., ám ez a jellemgyengeség csak a kisebbik probléma. A nagyobb az, hogy azok az emberek, akik most a legeslegszívesebben egy lakatlan szigetre száműznék a volt vezért, legalább annyira felelősök a szocialista párt mai helyzetéért (már ha nem jobban), mint az, akit most a pokolba kívánnak.

És itt most részletesen nem mennék bele Gyurcsány Ferenc villámgyors karrierjének és bukásának a taglalásába (bár alig hat esztendő leforgása alatt vállalkozóból sportminiszterré, miniszterelnökké, az MSZP elnökévé, reformerből és egyfajta politikai üstökösből Magyarország rendszerváltás utáni történetének egyik leginkább elutasított kormányfőjévé válni..., hát, tényleg nem semmi), ugyanis egy komolyabb értékelés nemcsak külön fejezetet, de némi történelmi távlatot is igényel, annyi azonban tény, hogy noha mind miniszterelnökként, mind pedig pártelnökként hibák sokaságát követte el, hosszú-hosszú évek óta ő volt az első (és lehet, hogy egy ideig az utolsó) olyan szocialista politikus, aki legalább valamiféle vízióval bírt az ország és az MSZP jövőjével kapcsolatban. Ellentétben azokkal, akik most ezerrel osztják az észt, hogy Gyurcsány így, meg Gyurcsány úgy, de akiktől soha a büdös életben egyetlen épkézláb gondolatra sem tellett, túl azon, hogy időnként mondtak néhány irtózatos közhelyet az igazságosabb közteherviselésről, a baloldali értékekről meg a szegények képviseletéről, és akiknek legfeljebb annyi „köszönhető”, hogy az MSZP-nek a mögöttünk hagyott két évtized során se igen sikerült modern baloldali politikai erővé  válnia, főként pedig levetkőznie azokat a jellegzetességeit, amelyek miatt nagyon sokan csak afféle utódpártként emlegették. Na, és most ezeknek az embereknek kellene – hogy Gyurcsány őszödi szavait idézzem  – ha nem is a kormányzást (hol van az már), de legalább a pártot visszahozni a sz..ból. Azt a pártot, amelynek a jelenlegi támogatottsága akkora (vagy kisebb), mint volt az 1990-es választások során. Hát, lehet tippelgetni az esélyeket illetően.

Találkozunk július 15-én!

Találkozunk július 15-én!

-->