Arcpirító állami kunyerálás

Miután nem vagyok pszichiáter, így nem igazán tudom eldönteni, hogy a jelenleginél sokkalta szebb napokat is látott szocialista pártnak a brutális európai parlamenti választási „zakó” ment-e az agyára, avagy egyszerűen csak megirígyelték a legendás Monty Python sikerét, és a „Hülye Járások Minisztériuma” mintájára az elmúlt napokban titokban létrehozták a „Hülye Ötletek Minisztériumát”, annyi azonban totál biztos, hogy az az elképzelés, amelyet Tóbiás József, az MSZP frakcióigazgatója egy sajtótéjákoztatón vezetett elő, számomra erősen populistának, egyszersmind szánalmasnak is tűnik. Tóbiás ugyanis arról beszélt, hogy pártja egyszeri felajánlást vár Magyarország száz leggazdagabb emberétől, aztán az országos és a helyi politikusoktól, továbbá a bankoktól és a különféle vállalkozásoktól annak az úgynevezett kríziskezelő alapnak a feltöltésére, amit a Bajnai-kormány egymilliárd forinttal hoz majd létre, és amelyből augusztustól azoknak a családoknak nyújtanak kis összegű, vissza nem térítendő és az ígéretek szerint gyors (30 napon belüli) állami támogatást, amelyek a gazdasági válság miatt átmenetileg nehéz helyzetbe kerültek. No, most persze, Önök teljes joggal kérdezhetik meg tőlem, hogy vajon milyen kifogásom is lehet egy olyan program ellen, amely a szerencsétlen, bajba jutott embereken akar segíteni, mégpedig azon elv alapján („fizessenek a gazdagok”), amely mindenkor nagyszerűen „eladható” és – ami talán még ennél is fontosabb  – igen jól kommunikálható.

Nos, hadd mondjam el, hogy az alapötlettel az ég adta világon semmiféle bajom sincs, elvégre nekem is az a meggyőződésem, hogy az államnak úgy általában is, egy olyan vis maior helyzetben pedig, mint a gazdasági válság, különösképpen kötelessége segíteni a polgárain, függetlenül attól, hogy azok mennyiben felelősek a sorsuk rosszabbra fordulásáért..., de akkor az tényleg állami segítség legyen, ne pedig azzal kombinált (avagy annak álcázott) koldulás. Merthogy ennek a Tóbiás-féle felhívásnak – szép szavak ide, magasztos célok oda – nagyon is ilyen szaga van. Ha ugyanis a szocialista párt prominensei úgy döntenek, hogy jótékonykodnak egy sort, amelyhez megpróbálják megnyerni a leggazdagabb magyarokat is, akkor nyitnak valahol egy takaros kis számlát, aztán ugyanazzal a lendülettel befizetnek rá iksz összeget, és csakis ezt követően ülnek le azzal sajtótájékoztatót tartani, hogy „hölgyem és uraim, erre és erre a számlaszámra várjuk a nagylelkű adományaikat”. Ez tiszta sor. Amiként az is az, ha az MSZP kormánypárti minőségében határoz a támogatásról, létrehozva az említett kríziskezelő alapot egy, kettő, három, vagy mit tudom én, hány milliárddal forinttal..., amennyire szükség van, hisz ármilyen szegény is az eklézsia, erre jutnia kell pénznek. De a két dolgot összekeverni egyáltalán nem szerencsés. És nemcsak amiatt, mert még a látszatát is illene elkerülni, hogy az MSZP a köz és mások pénzéből szeretne a választók körében népszerű akciókat végrehajtani (rosszindulatúbb megközelítésben: így akar népszerűséget vásárolni), hanem azért, mert kevés arcpirítóbb, szégyenteljesebb dolgot tudok elképzelni annál, mint amikor az állam kunyerálni kezd. És ez még akkor is így igaz, ha a segítségre váróknak édes mindegy, honnan jön a pénz..., csak jöjjön.