A bal, a jobb, meg a Jobbik

Azon természetesen el lehet vitatkozni, hogy a tegnapi európai parlamenti választások valódi nyertese a vártnál és reméltnél valamelyest kevesebb mandátumhoz jutó Fidesz, avagy a több mint négyszázezer szavazatot kasszírozó, és ezzel három EP-helyet szerző Jobbik (a nagy vesztes kiléte a liberálisok jóvoltából egy másodpercig se lehet kérdés), annyi azonban biztos, hogy azt a sikert és reflektorfényt, amelyre a legnagyobb ellenzéki párt egészen az utolsó pillanatig csak és kizárólag egyedül számíthatott, nem kis részben Vona Gáborék „nyúlták le”. És ez még akkor is így van, ha azzal mindnyájan teljesen tisztában vagyunk, hogy az EP-választások rendszerint a radikális és az euroszkeptikus pártok előretörését hozzák (no, és hogy az országgyűlési voksolások gyökeresen más rendezőelvek alapján  működnek), ugyanis a Jobbik olyan eredményeket könyvelhet el, amelyek nem csupán az elemzőket számára jelenthetnek meglepetést, de – megkockáztatom – nemzetközi viszonylatban is egyedülállóak. Mert bár pontos adataim nincsenek, gyanítom, hogy eleddig nem sok országban és nem túl gyakran fordult elő, hogy egy olyan politikai erő, amely csak hat éve bontott zászlót, és amely a 2006-os választásokon egy másik párttal közösen a szavatatok mindössze 2,2 százalékát szerezte meg, két évre rá – immár önállóan indulva – 14,7 százalékos eredményt ér el..., és akkor még egyetlen szót sem szóltunk arról a fejleményről, amelyre korábban ember nem gondolt, hogy tudniillik a Jobbik néhány megyében megverte az MSZP-t, közöttük olyan, közismerten szocialista fellegvárakban, mint amilyen mondjuk Borsod, Nógrád vagy éppen Heves.

Azt, hogy pontosan mi és miért történt úgy, ahogyan történt, a pártoknál minden bizonnyal részletesen elemzeni fogják, amiként valószínűleg arra vonatkozóan is születnek majd magyarázatok, hogy mely tényezőknek is köszönhető a Vona-csapat kiugróan jó szereplése. Nyilván lesznek, akik a szocialisták sok-sok évi kormányzásának a totális kudarcával indokolják a Jobbik jelentős előretörését, mások az orbáni „egy a tábor, egy a zászló” politika csődjével, megint mások a liberálisok tényleg nem túl szerencsés EP-kampányát emlegetik majd. És bár kivétel nélkül az összes állításban van több-kevesebb igazság, magam azt gondolom, a dolog ennél sokkal egyszerűbb...., egyszerűbb, már amennyiben egyszerűnek lehet tekinteni azt a helyzetet, hogy él ebben az országban több millió megkeseredett és frusztrált ember, aki az üres ígéreteken kívül eddig az ég adta világon semmit sem kapott az úgynevezett rendszerváltástől, aki mindig vesztesnek érezhette magát, aki az elmúlt két évtized során tökéletesen és véglegesen kiábrándult az őt egyre csak hitegető politika elit önmagát lejárató tagjaiból, és aki kizárólag arra várt, hogy felbukkanjon egy olyan erő, amely azokat az indulatokat artikulálja, amik benne is munkálnak. No, és ekkor lépett „színre” a radikális Jobbik, amelynek gyors térnyerését a pénzügyi-gazdasági válság is elősegítette, már amennyiben a bedőlő hitelek, az elveszített munkahelyek, a növekvő terhek, a kilátásba helyezett megszorítások, stb., stb., tovább fokozták azt az elégedetlenséget, ami a Jobbikot váratlanul a harmadik erővé tette. Úgyhogy az országgyűlési pártoknak szerintem lenni min elgondolkodniuk. Már csak azért is, mert az a négyszázhuszonvalahányezer szavazat, amit a Jobbik tegnap kapott, a parlamentbe jutáshoz is bőven elég.