Mesterházy és a spionvadászok

Már hosszú napok óta megy az egymásnak való üzengetés a honi politikai erők között annak apropóján, hogy a Magyar Szocialista Párt azt a Kivágó Iván Györgynét küldte a budapesti küzgyűlésbe, aki a napvilágra került adatok szerint a ''70-es évektől kezdve a Kádár-éra titkosszolgálatának is dolgozott, nevezetesen a Belügyminisztérium III/II-es csoportfőnöksége egyik munkatársaként a Magyarországra érkező külföldiek közül kísérelte meg kiszűrni a lehetséges kémeket. A tény, hogy a szocialisták választása egy titkosszolgálati múlttal rendelkező személyre esett, rendesen kiverte a biztosítékot a pártok körében, ami szerintem valahol érthető, mert bár Kivágóné egyetlen pillanatig sem igyekezett eltitkolni, pláne meg letagadni az egykori tevékenységét (ami különben sem hasonlítható a III/III-asok által végzett feladatokhoz, nem is beszélve arról, hogy Kivágóné esetében nem egy hálózati személyről, egy ügynökről avagy titkos megbízottról van szó, hanem egy hivatásos tisztről), azt azért nehéz lenne tagadni, hogy az MSZP húzása igencsak szerencsétlen volt..., és ha kifejezett provokációról magam nem is beszélnék, hajlamos vagyok azokkal egyetérteni, akik az eset kapcsán egyfajta politikai ízléstelenséget emlegetnek. Talán ez is az oka, hogy magam nem elsősorban azon lepődtem meg, ahogy az érintett reagált az őt ért támadásokra („Azzal foglalkoztam, hogy a külföldiek államellenes tevékenységét megakadályozzam, de nem tettem olyat, ami miatt meg kellene hurcolni”), mint inkább a szocialista párt politikusainak azon érvein, amelyek egyáltalán nem voltak híján a megmosolyogtató elemeknek.

És itt természetesen nem arra a „tartalmas” megállapításra utalok, amely Burány Sándortól, az MSZP fővárosi elnökétől származik, hogy tudniillik „mindenkit a munkája alapján kell megítélni”, mert az ilyesféle mondatok legfeljebb az olcsó közhelyek gyűjteményébe passzolhatna, hanem arra a produkcióra, amelyet Mesterházy Attila, a kormányzópárt országgyűlési frakciójának újdonsült vezetője a köztévé ma reggeli műsorában nyújtott. Már önmagában az se volt semmi, amikor arról elmélkedett, hogy a múlt nem számít, hanem csak és kizárólag az, hogy a képviselőnő hogyan is végzi majd a munkáját a fővárosi közgyűlésben, ám a diskurzus későbbi fázisában még ezt a kijelentését is sikerült überelnie, amennyiben annak a véleményének adott hangot, hogy „sok országban arra büszkék szoktak lenni, hogy valaki a kémelhárításnak dolgozott”. No, már most, ami ezt „a múlt nem számít”-féle gondolatot illeti, igen kíváncsi lennék, hogy mindez egyfajta paradigmaváltást jelez-e a szocialistáknál, lévén a párt politikusai mindig is nagy-nagy előszeretettel hangoztatták az olyasmiket, hogy amíg Orbánék 1998-2002 között így meg úgy, addig mi a Horn-kormány idején amúgy..., hogy a folyamatos visszafelé mutogatás néhány százezer más példáját már ne is említsem. A „kémelhárítói előéletükre büszke emberek” dolog pedig akkora hülyeség, hogy azt elmondani sem könnyű. Egyrészt  Mesterházy honnan a francból tudhatná, vajon mit is érez egy valamikori „spionvadász” (elhiszem, hogy szeret kémtörténeteket olvasni, de az élet más egy „kicsit”), másfelől meg, ha igaza is lenne, akkor se hiszem, hogy éppen azok lennének (vagy lehetnének) büszkék a múltjukra, akik egy diktatúra titkosszolgálatának a tagjai voltak..., márpedig ugye, Kivágóné története mégiscsak erről szól. Akárhogy is van azonban, annyi bizonyos, Mesterházy szereplése nemhogy nem világította meg a szocialista döntés  hétterét, hanem még érthetetlenebbé tette azt. Holott most nyilvánvalóan nem ez volt a cél.