Kormányeltakarítás

Amikor Orbán Viktor 2002. május 7-i budapesti, Dísz téri beszédében arra kérte a párt szimpatizánsait, hogy „hozzanak létre kis, néhány emberből álló csoportokat, baráti csapatokat, polgári köröket”, mert „tudnunk kell egymásról, hogy ha a sorsunk úgy hozza, hogy mozdulnunk kell, akkor egyszerre mozdulhassunk”..., nos, még nem lehetett megjósolni, hogy az utóbb viharos gyorsasággal megalakuló szervezetek vajon mekkora befolyással is lesznek majd a legnagyobb ellenzéki párt politikájára. És bár a Fidesz, illetve a körök viszonya az emúlt esztendők folyamán korántsem mindig volt a legkiegyensúlyozottabb (elsősorban is azért, mert a civil szerveződések egy idő után kezdték elhinni, hogy a „farok is csóválhatja a kutyát”), Orbán Viktoréknak szinte mindvégig sikerült kézben tartaniuk az irányítást. Ezért aztán teljes joggal feltételezhetjük, hogy mindazok az elképzelések, amelyek a polgári körök és a gazdakörök e hétvégén tartott országos találkozóján megfogalmazódtak, javarészt a Fidesz áldását is bírják. Ami annál is inkább érdekes, mivel a püspökladányi összejövetel résztvevői meglehetősen harcos erényeket csillogtattak, már amennyben a kormány megdöntésére, a nemzeti tulajdon védelmére és egyfajta új államalapításra szólítottak fel. A már-már „forradalmi” hevületet semmi sem jelzi jobban, mint az olyan kijelentések, miszerint „el kell takarítani a kártékony kormányt” (Bíró Ildikó fideszes országgyűlési képviselő), aztán hogy „népi, békés ellenállással végigvisszük azt, amit a parlamentben a pártok nem tudtak elérni” (Varga Norbert, a polgári körök koordinációs és szóvivői csoportjának vezetője), hogy „az ország minden részéből egymillió embernek kell a Parlament elé vonulnia, hogy kikényszerítse a változásokat” (Bencze Izabella, a Kincstári Vagyoni Igazgatóság egykori vezérigazgató-helyettese), és hogy „ez a tavasz kell legyen a cselekvés ideje” (Fricz Tamás politológus).  

Nos, hogy az „utca általi kormánydöntés” tervéből valóság lesz-e egyszer, arról fogalmam sincs (egy ilyen forgatókönyvet magam valószínűtlennek tartok), abban azonban biztos vagyok, hogy a polgári körök önhatalmúlag semmi szín alatt nem szánják (pontosabban: nem szánhatják) rá magukat egy effajta akcióra. Mindezt jól mutatja – egyebek mellett – a már említett Bíró Ildikónak az a nyilatkozata is, amelyet egy napilapban olvashattunk, s amelyben a Fidesz parlamenti képviselőcsoportjának a tagja olyanfomán igyekszik finomítani a hétvégén elhangzottakat, miszerint azok „egyelőre vágyak és remények, amik a politika aktualitásától függenek”..., amely kijelentés azért egészen másként fest, mint a Püspökladányban elmondott „el kell takarítani a kártékony kormányt”-féle hangzatos jelszó. A honanya által utóbb meghivatkozott „politikai aktualitás” pedig nyilvánvalóan nem jelent egyebet, mint azt, hogy a Fidesznek vajon érdekében áll-e, hogy a közeli jövőben (tavasszal, ősszel, vagy bármikor) az utca segítségével próbáljon meg nyomást gyakorolni a Gyurcsány-kormányra, avagy most már türelmesen kivárja – „az idő úgyis nekünk dolgozik” alapon – a 2010-es választásokat.  Ha engem kérdeznek, én például ezt az utóbbi variációt gondolom sanszosabbnak..., és nem csupán azért, amit manapság olyan gyakran szoktak mondogatni, hogy tudniillik Orbán Viktornak esze ágában sincs a jelenlegi – rózsásnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető –helyzetben átvenni a hatalmat, hanem mert úgy hiszem, azzal a Fidesz is teljesen tisztában van, milyen következményekkel járna, ha a gazdasági  válság hatásait mindinkább megszenvedő országban egyszer csak az utca kezdené el diktálni a politikát. Ettől azonban hál'' istennek – már legalábbis ahogy én látom – még elég messze vagyunk. Dacára a harcias csatakiáltásoknak.