Köpönyegváltók

Szó, mi szó, egyáltalán nincs könnyű helyzetben manapság Dávid Ibolya, a Magyar Demokrata Fórum elnöke, és akkor még nagyon finoman írtam le azt a kilátástalanságot, amellyel ez idő szerint kénytelen szembenézni az egykor sokkal-sokkal szebb napokat is látott csapat és annak vezetője. És bár az azonnali megszűnés réme által fenyegetett országgyűlési frakció, aztán a végletekig megosztott párt, nem utolsó sorban pedig a korábbitnál jóval csekélyebb népszerűség kétségkívül nem kevés okot ad az aggodalomra, magam mégsem tartom túlságosan korrektnek azt az durva kirohanást, amelyet az MDF intézett a Fidesz néhány volt, illetve mostani prominense ellen, felemlegetve azok múltbéli cselekedeteit és/vagy erősen vitatható kijelentéseit, döntéseit. És itt természetesen nem csupán arra gondolok, hogy tudniillik a Herényi Károly frakcióvezető által jegyzett dokumentum lényegében semmi újdonsággal sem szolgál (hiszen ki ne tudná ebben az országban, hogy Stumpf István politológus, az Orbán-kormányi kancelláriaminisztere egykor az MSZMP KB tagjaként, illetve az MSZMP Társadalomtudományi Intézetének munkatársaként ügyködött, vagy hogy Orbán Viktor a néhai KISZ-ben is vezetői pozícióig vitte, esetleg hogy Martonyi János, Matolcsy György vagy éppen Járai Zsigmond sem csak afféle hétköznapi „talpasai” voltak a Kádár-korszaknak), mint inkább arra, hogy a köpönyegforgatás (finomabban  fogalmazva: a damaszkuszi út bejárása) kapcsán a magyar politikai elit tagjai – tisztelet a nagyon kevés kivételnek – nem igazán tehetnek egymásnak szemrehányást. Olyannyira nem, hogy a rendszerváltástól a napjainkig terjedő két évtized minden további nélkül leírható lenne akár a köpönyegváltások történeteként is.

Így példának okáért nyugodt szível „megzenésíthetnénk” azt a folyamatot, amelynek eredményeként a valamikori állampárt elszánt védemezői, nem különben pedig az úgynevezett káderutánpótlásnak a KISZ-ben, valamint  a DEMISZ-ben szocializálódott tagja (ez utóbbiak közé sorolható maga Gyurcsány Ferenc is, hogy Szilvássy Györgyről és a többiekről már ne is beszéljünk) szinte az egyik pillanatról a másikra a kapitalizmus buzgó és rendíthetetlen híveivé váltak, amiként az a meghökkentő átalakulás is bőven megérne egy misét, amely Szűrös Mátyásból és Pozsgay Imréből már-már jobboldali hősöket csinált. Aztán ott van a Fidesz, amely a 1990-es évek elejének liberalizmusától, no, meg a Tisztelt Házban elhangzott „térdre, csuhások” felkiáltástól viharos gyorsasággal jutott el a mostanság vallott konzervativizmusig és a kereszténydemokratákkal kötött „örök és megbonthatatlan” szövetségig. És persze, nem kivétel maga az MDF sem, függetlenül attól, hogy Dávid Ibolyáék azokról a bizonyos „saját szálkák”-ról hajlamosan nagyvonalúan megfeledkezni. Így – többek között – arról, hogy a ma piedesztálra emelt Bokros Lajos annak idején az MDF-ben első számú közellenségnek számított, a nevezetes „csomagja” pedig valóságos szitokszónak, amely ellen nagyszabású utcai tüntetéssel tiltakoztak. És ha már Bokros Lajosnál tartunk..., az se semmi, ahogy a Horn-kormány híres-hírhedt pénzügyminisztere, aki interjúk hosszú sorában vallotta önmagát meggyőződéses szocialistának, most nagy hirtelen egy konzervatív párt európai parlementi listájának a vezetőjévé, sőt, mi több, potenciális miniszterelnök-jelöltjévé lett. Ezért hát – tetszik vagy nem tetszik –, megállapíthatjuk, hogy a politikai élet mai (fő)szereplői között nem sokan akadnak, akik nyugodt szívvel kérhetnének számon a többiektől bármiféle elvszerűséget és következetességet. Ha meg ez így van – márpedig így van –, akkor kéretik nagyon csendben maradni.