A vajda terve

Elmérgesedett a cigányok és a magyarok közötti ellentét – állítja az egyik napilapnak nyilatkozva Borsod megye nagy tekintélyű cigány vajdája, az a Lakatos Attila, aki nem annyira a dplomatikus fogalmazásáról ismert, mint inkább a nyers szókimondásáról. Hogy más példát ne is említsek, ő azon kevés roma vezető egyike, aki úgy véli, igenis van cigánybűnözés („...ha húsz rablásból húszat cigány követ el, testvéreim, az mi, ha nem cigánybűnözés”), és aki az úgynevezett megélhetési bűnözést sem afféle kitalációnak gondolja, mégpedig abból a tapasztalatából kiindulva, hogy „ha a telepen élő cigány embernek nincs pénze arra, hogy enni adjon a családjának, akkor lopni megy, még úgy is, ha tudja, büntetés jár érte”, no, meg persze, azt a – tényleg nem egykönnyen cáfolható – véleményét hangoztatva, hogy tudniillik „a világ legveszélyesebb embere az éhes ember”. Mindezt azt igazolandó bocsátottam előre, hogy Lakatos – aki szerint a magyarországi cigányság vezetői a megoldások keresgélése helyett a feszültségeket növelik – nemcsak belülről ismeri, de reálisan is szemléli a helyzetet, ami talán garantálhatta volna annak a tervnek a sikerét, amely az ő nevéhez fűződött..., és amely anélkül halt el, hogy egy akár csak egy szemernyi esélyt is kapott volna. Pedig az elképzelése valóban nem tűnt rossznak: egy olyan, ötven fős cigány mezőőrség felállítása, amely azután naponta járőrözött volna a (cigány)bűnözés szempontjából legkritikusabb területeken, megakadályozandó a bűncselekmények elkövetését. És hogy a történet min bukott meg? Nos, amin már annyi más idehaza: a pénzen. Állítólag.

Állítólag – mondom én –, mert bár 120 millió forint kétségkívül nem kis összeg (ennyi lett volna a mezőőrség ötvenkét tagjának egy évi bére, míg az autók, illetve a telefonok költségét Lakatos Attila állta volna), erős a gyanúm, hogy néhányaknak már az ötlet sem tetszett. Pontosabban az talán igen, hiszen a miskolci polgármester (Lakatos szerint „lenyúlva” az ő koncepciójukat) létrehozta az „Avasi Városőrséget”, ám abban cigányokat mutatóba sem találni. Igaz, ettől a csapat akár még eredményes is lehet, mindazonáltal a dolog mégsem ugyanaz. Meggyőződésem ugyanis, hogy a cigány mezőőröknek – amellett, hogy mindenki másnál jobban ismerhetik a körülményeket – a példamutatás okán lett volna igen fontos szerepük..., valahogy úgy (persze, kicsiben), mint ahogyan történt az az Egyesült Államokban, ahol is a rendőrségi testület afroameriaiakkal való tervszerű kibővítése számottevő eredményeket hozott (aki már olvasott erről, tudja, miről beszélek), noha csodát természetesen nem tett, merthogy nem is tehetett. És bár értem (vagy legalábbis érteni vélem), hogy sokan miért is fogadják erős fenntartással az effajta „cigány polgárőrség” gondolatát, azt hiszem, egy-két kísérletet mindenképpen megérne az ügy. Már csak azért is, mert a rendőrség (anyagi?) erejét szemmel láthatóan meghaladják az ilyen jellegű feladatok..., no, meg természetesen azért, mert – ismerve a jelenlegi helyzetet – sok veszíteni valónk igazán nincsen.