Parlamenti gerinc

Azzal, hogy az országgyűlésben nem feltétlenül a jellem hazai bajnokai foglalnak helyet, eddig is tökéletesen tisztában voltunk, ám az elmúlt napok történéseinek elemzése ennek ellenére sem sem minden tanulság nélkül való. Nézzük is mindjárt az események legfőbb szereplőit, így legelébb is a nevezetes „alagúti csata” hősét, a feszület alatti meztelen pózolás koronázatlan királyát, a megélhetési politikusok prototípusát, vagyis azt a Lengyel Zoltánt, akinek hozzávetőlegesen egy elismerésre méltó tulajdonsága van, jelesül, hogy képes fejben tartani, melyik pártban is ül éppen. Higgyék el, mindez egyáltalán nem kis dolog, mert a Fideszből nagy nehezen kirugdalt honatya először a függetlenek közé telepedett be, hogy később felfedezze őt magának a „jó nevű” Független Kisgazda-, Nemzeti Egységpárt, amelynek tagjaként a minap a megszűnés rémétől fenyegetett MDF-frakciót segítette ki, persze, nem önzetlenül, hanem némi „baksisért”: frakcióvezető-helyettesi posztért, szabad mandátumért, agrárügyekben vezérszónoki lehetőségért, és így tovább. Sajnos, már ez is a múlt, hiszen a költségvetési és adóügyekben a szocialistákkal együtt szavazó Lengyel a kisgazdáknak is terhessé vált, ezért kereshet új pártot. Ami különben nem is lesz olyan nehéz, elvégre a Lengyel-szerű figurákra manapság fokozott igény mutatkozik. Hogy mennyire, azt mutatja elv-társa, Császár Antal „karrierje” is: a Vállalkozók Pártja Egyesület elnöke szintén a Fideszt hagyta ott a „függetlenség” kedvéért, majd olyan hihetetlen tehetséget árult el a szavazógombok nyomogatása terén, hogy azonnal felfigyelt rá a kormányoldal is..., így ma benne „tisztelhetjük” a gazdaságélénkítő csomag társadalmi egyeztetésének támogatásáért felelős miniszterelnöki megbízottat.

A „tisztelhetjük” kifejezés természetesen nem véletlenül került idézőjelbe, hiszen akadnak olyanok, akik a tisztelet legcsekélyebb jelét sem mutatják a fent nevezett urak iránt. Közüttük kell megemlíteni például a fideszes Szatmáry Károlyt, aki egyfelől annak a véleményének adott hangot, hogy  „nagy bajban lehet Gyurcsány Ferenc, ha minden, kilóra megvett árulóra szüksége van”, másfelől meg arról beszélt, hogy „Császár Antal elárulta a Vállalkozók Pártját és a vállalkozókat, és a kérdés csak az, hogy mennyi volt a júdáspénz”. Hasonlóan nyilatkozott Szijjártó Péter, az ellenzéki párt szóvivője is, aki kissé rezignáltran jegyezte meg, hogy „az áruló a másik oldalon is áruló marad”. Nos, Szatmárynak és Szijjártónak teljesen igaza van, csakhogy..., hadd kérdezzem már meg, vajon Lengyel és Császár melyik párt színeiben is került az országgyűlésbe? Vagy amíg a Fidesz padsoraiban rontották a levegőt, róluk lehetett megmintázni a tisztesség és a becsület szobrát? Ugyan már. És azzal se hozakodjon elő nekem itt senki, hogy tudniillik csak mostanra derült ki, miszerint Lengyel és Császár gerinc nélkül születtek, mert hát, mit lehetett várni például attól a Lengyeltől, aki 1994-ben a szocialisták támogatásával lett a Fejér megyei Sáregres polgármestere, hogy a következő választáson már a Fideszért dobogjon az a rettenetesen nagy szíve. Egyszóval, uraim, a védekezésük álságos, a felháborodásra meg nincs semmiféle joguk. Ezek ugyanis az Önök emberei voltak, Önök fedezték fel őket a politika számára, és nem a Fideszből való távozásuk után váltak árulókká, megvásárolhatókká és puhatestűekké, hanem már akkor is azok voltak, amikor Önökkel együtt fáradoztak a magyar haza felvirágoztatásán. Amely „felvirágzás” egyébként azért (is) olyan, amilyen.