Figyelők és figyeltek

Bár némely zsurnaliszta már-már hajlamosnak látszik a mi kis titkosszolgálati ügyünket egyfajta magyar Watargate-botránynak aposztrofálni, a két dolog körülbelül úgy viszonyul egymáshoz, mintha a snecit és a cápát azon az alapon emlegetnénk együtt, hogy mind a kettő hal. Persze, az ember nem elsősorban amiatt nem foglalkozik szívesen ezzel a történettel, mert alaposan fel lett turbózva, hanem azért, mert remény sincs arra, hogy bárkit is meg lehessen győzni. Hiszen a sztori az első pillanatoktól kezdve (mint szinte minden más Magyarországon) átpolitizálódott, s hogy ki kinek hisz, az nem annyira a tényektől függ, hanem a politikai hitvallástól, a pártszimpátiától. Így aztán hiába is győzködne bármely jobboldalit Szilvásy György a saját igazáról, a kutya sem hinné el neki, hogy – és most hadd utaljak Kósa Lajos Fidesz-alelnök szavaira – az önkormányzatok nemzetbiztonsági védelem alá helyezése nem az egész magyar politikai elit megfigyelését célozza, méghozzá az érintettek megfélemlítése, esetleges megzsarolása céljából. De persze, megfordítva is áll a tétel, amennyiben nemigen akad szoclib szavazó, aki komolyan venné Kósa vagy éppen Demeter Ervin fetételezéseit, s ne az ellenzék újabb hisztériakeltési akciójának tartaná azokat. Pedig a sztori sokkal kevésbé bonyolult, mint amilyennek látszik.

Az úgy nagyjából köztudott, hogy a kérdéses kormányrendelet – amely a Horn-kabinet működésének idején, 1998-ban született meg – tételesen felsorolja, mely állami intézményekre, állami, illetve magánkézben lévő cégekre terjed ki a nemzetbiztonsági védelem, ami értelemszerűen az összes létező titikosszolgálati eszköz (nyílt és titkos információgyűjtés, és így tovább) alkalmazását is magába foglalja. Ez a lista kormányról kormányra módosult – egyszer szűkebb lett, máskor bővült –, ám a mi szempontunkból legfontosabb változás 2004-ben következett be, amikor is a „fővárosi és megyei önkormányzatok hivatalai” kikerültek abból. A jogszabály ez év márciusi módosítása azonban visszahelyezte ezeket..., azaz – s ez a dolog egyik bibije – a kormányrendelet immár „fővárosi, megyei, megyei jogú városi és a fővárosi kerületi önkormányzatok”-ról beszél. S minthogy a tényeket ezzel nagyjából-egészéből ki is merítettük, kanyarodjunk vissza a politikusok állításaihoz, amelyek bizony nincsenek híján a csúsztatásoknak, a féligazságoknak, avagy éppen a tudatos hazugságoknak.  

Kezdjük mindjárt a polgári titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszter által elmondottakkal... Azt a kijelentését – érthető módon – nem tudom megcáfolni, hogy tudniillik ezer és egy ok miatt szükséges az önkormányzatok nemzetbiztonsági védelme (szervezett bűnözés megjelenése, uniós pénzek útjának nyomon követése, az esetleges visszaélések megakadályozása, stb.), azt meg nem lehet, hogy az Orbán-kormánynál is „működött” a kérdéses kormányrendelet. (Még akkor is, ha erre Demeter Ervin egykori titokminiszter először nem emlékezett, s csak utólag pontosította a nyilatkozatát.) Ám Szilvásy György ez utóbbi megállapításával egyúttal azt is sejtetni engedte, hogy Orbánék idején pontosan ugyanez a jogszabály volt érvényben, ami egészen egyszerűen nem igaz. Hiszen – amint arról fentebb már volt szó – a Fidesz vezette kormánykoalíció regnálásakor a titkosszolgálati védelem csak az önkormányzatok hivatalaira (kvázi az apparátusra) terjedt ki, míg most olyan értelemben változtattak a dolgon, hogy immár a képviselő-testületek tagjai is beleeshetnek a „szórásba”, azaz őket is le lehet hallgatni, meg lehet figyelni, stb, stb...., már persze, ha – amint azt Szilvásy állítja – az érintett önkormányzat szerződést köt a Nemzetbiztonsági Hivatallal a vonatkozó munkára. De hasonló módon „sántít” Kósa Lajos érvelése is, amennyiben a debreceni polgármester is jól tudja, hogy szó sincs a „magyar politikai elit megfigyeléséről” (az Országgyűlés tagjai például eleve nem tartoznak a körbe), dehát mégis hatásosabb, „eladhatóbb” a dolog, ha arról beszél.  

És bár én is megfogalmazhatnám a történet tanulságait (túl természetesen azon, hogy normális országokban nem csinálnak színházi előadást a titkosszolgálatok munkájából), nem teszem, ehelyett inkább idézném Gálszécsy Andrást, az Antall-kormány titokminiszterét, aki nem csupán szakember, hanem egy mértéktartó, higgadt úriember is. Nos, az ő véleménye szerint a kormány kérdéses rendelete nagy valószínűséggel szakszerű és jogszerű is, ám a bevezetése – például az önkormányzatok előzetes tájékoztatásának elmaradása – enyhén szólva sem elfogadható módon zajlott le. Ez pedig eleve előrevetítette azt a vitát, amelynek (s ezt már én teszem hozzá) messze nincs még vége.