Szentek és honatyák (2)

Azt, amit a rendszerváltás óta eltelt majd két évtized során eddig senkinek sem sikerült elérnie, Gyurcsány Ferenc egy pillanat alatt megoldotta: tökéletes összhangot teremtett valamennyi magyarországi párt országgyűlési képviselői között. A dolog egyetlen szépséghiába, hogy a honatyák nem valami nemes cél, az ország szekerét előbbre vivő ügy, netán az őket megválasztók helyzetének jobbítását szolgáló javaslat mögött sorakoztak fel ennyire egységesen, hanem a saját zsebük védelmében. Az öt parlamenti párt frakciója (talán nem túlzás azt állítani, hogy Szili Katalin házelnökkel az élen) hallani sem akar a képviselői költségtérítés rendjnek átláthatóbbá tételéről, illetve a munkájukkal kapcsolatos szigorításokról, példának okáért a túlzott mértékű hiányzások szankcionálásáról.

Arról már szóltam, milyen összegekről is van szó, s arról is, hogy milyen meggondolásból tartom indokolatlannak azt a hisztit, amit a T. Házban ülők produkálnak. Azt azonban nem sejtettem, hogy szinte minden frakció nekimegy majd a kormányfőnek, s hogy utóbbi ennyire egyedül marad ebben a küzdelmben (bár, gyanítom, az átlagemberek véleménye inkább az övére hajaz, csakhát ez aligha számít). Azt persze, hogy az ügyben tartandó keddi ötpárti egyeztetés mit hoz majd, nem lehet tudni, de aligha hiszem, hogy a képviselők belemennének bármiféle olyan megoldásba, amelynek eredményeként romlanának az eddigi pozícióik.

S hogy milyen érveket sorakoztatnak fel Gyurcsány javaslataival szemben az egyes frakciók? Nos, a Fidesz szerint a képviselők tiszteletdíja az elmúlt öt évben alig harminc (!) százalékkal emelkedett, míg a miniszteri illetmény majd 170-nel, s – mint mondták – ez is irritálja az embereket. Az MSZP-től azt a véleményt hallani, hogy a politikusság is főállású munka, ennek okán arról kell dönteni, megfizetik-e ezt rendesen, vagy a honatyáknak emellett keresniük kell más jövedelemszerző tevékenységet is. Az MDF ennél óvatosabban fogalmazott, amikor azt mondta, továbbra is úgy vélik, a képviselők semmiféle kiváltságot nem élvezhet(né)nek a költségelszámolás tekintetében, míg a liberálisok nagy általánosságban nem ellenzik a kormányfő felvetéseit, de szerintük tárgyalni csak konkrét elképzelésekről lehet.

Nem akarnám most tételesen cáfolni az előbbieket (mivel javarészt igazak), inkább csak arra hívnám fel ismételten a figyelmet, hogy mérjünk egyenlő mércével. Ha mondjuk arra hivatkozunk, milyen  csekélyke mértékben is emelkedett a pénzünk az elmúlt években (mellesleg a 30 százalék nem kevés), akkor ne csupán a miniszteri illetményeket emlegessük, hanem azt is tegyük hozzá, hogy ez idő alatt mi történt a magyar átlagbérekkel. Vagy próbáljuk meg azt, hogy az érvként elmondottakban nemes egyszerűséggel kicseréljük a „képviselő” vagy a „politikus” szót bármi más foglalkozásra. Például: a politikusság (tanároskodás, sofőrködés, stb.) főállású munka, ennek okán arról kell dönteni, megfizetik-e ezt rendesen, vagy az érintetteknek keresniük kell más jövedelemszerző tevékenységet. Ugye, így is igaz a megállapítás? És akkor még nem beszéltünk arról a nem elhanyagolható tényről, hogy az emberek – ellentétben a Parlamentben üldögélőkkel – nincsenek abban a szerencsés helyzetben, hogy önmaguknak állapítsák meg a fizetésüket.

Egyes hírek szerint egyébként Szili Katalin a Gyurcsány Ferenchez küldött válaszlevelében azt írta, hogy a kormányfő javaslatai rontják a T. Ház és az országgyűlés képviselők amúgy sem csorbítatlan tekintélyét. Nos, nekem meg az a meggyőződésem, hogy a nimbuszt ennél sokkal jobban megtépázza az a sumákolás, az a ködösítés, azok a sete-suta magyarázkodások, amelyeknek a téma kapcsán tanúi lehetünk. Tekintélyt meg – sok más mellett – azzal lehet szerezni, ha a választók azt látják-tapasztalják, hogy a honatyák legalább akkora empátiát mutatva és legalább annyira vehemensen küzdenek az ő érdekeiért is, mint a sajátjukért.