Majd ha magyar zászló leng Bécs romjai felett

A III. világháború kirobbanása esetén a Varsói Szerződés igen ambíciózus feladatot szabott volna Csehszlovákiának: a csehszlovák fegyveres erők feladata lett volna egy többfrontos invázió esetén Franciaország megtámadása – derült ki egy Prágában megjelent 440 oldalas tanulmányból. Petr Lunak cseh történész 15 cseh katonai dokumentumot dolgozott fel kötetében, melyet a Le Figaro francia napilap ismertetett a közelmúltban.

Az ötvenes évek közepéig a Szovjetunió vezette keleti katonai tömb védekező stratégiát folytatott, melynek célja az volt, hogy egy esetleges katonai összecsapást a keleti erők áttoljanak a nyugati ellenség területére. Miután azonban Moszkva is kifejlesztette nukleáris fegyvereit, kidolgoztak egy olyan inváziós tervet, amely szerint a Vörös Hadsereg és keleti szövetségesei nyolc nap alatt Lyonig jutva elfoglalták volna Nyugat-Európát.

Az 1964 október 14-én keltezett, Antonín Novotny csehszlovák köztársasági elnök által jóváhagyott operációs terv szerint a csehszlovákoknak Nyugat-Németország déli részén a nyugati hadseregeket kellett volna legyőzniük. Ezután el kellett volna foglalniuk Lyont, 130 nukleáris töltet bevetésével. A Vörös Hadsereg onnan tervezte meghódítani a Pireneusokat. A cseh tábornokok egyébként irreálisnak gondolták a szovjetek tervét. A veszteségekre nem tértek ki a tervek, csupán azt említették meg, hogy a károk a nyugati oldalon jóval jelentősebbek lettek volna, mint a "béketáborban".

A csehszlovák katonai terveknél már jóval korábban fény derült a Lengyelországot érintő titkos katonai dokumentumokra. Ezek szerint a Varsói Szerződés és a NATO konfliktusában a nukleáris csapások akár egész Európát megsemmisítették volna. Szovjet számítások szerint egyedül a lengyel városok közül 43-at ért volna atomcsapás, a halottak számát kétmillióra a becsülték csak a Visztula mentén. A nyugat-európai városok közül célpontként szerepelt Hamburg, Frankfurt, Stuttgart, München, Köln, Stassbourg, valamint Amszterdam, Hága és Brüsszel, a NATO főhadiszállása - egy 1979-es gyakorlótérkép szerint.

Hasonló elképzeléseket érlelt a hadsereg idehaza is: a magyar Vezérkar Hadműveleti Csoportfőnöksége – a szovjet vezérkarral egyeztetett terv alapján – 1952-ben még a fő figyelmét egy Jugoszlávia elleni támadásnak szentelte. Két lehetőségével számoltak: az első szerint Jugoszlávia egy Nyugatról indított támadás esetén önállóan vagy esetleg Olaszországgal, illetve Ausztriával együtt támadna Magyarország ellen.

A tervek szerint a magyar és a szovjet seregek egyenként egy megatonnás atomcsapásokat mértek volna a fontosabb jugoszláv, olasz és osztrák városokra, majd a csapatok egészen Belgrádig, illetve a Trieszt-Milánó vonalig nyomultak volna előre. 1955-re finomodtak az elképzelések: a nagyobb városok mellett az ellenséges hadseregeket is atomcsapás érte volna a magyar-szovjet tervek alapján. A háború első napján a magyar csapatoknak meg kellett volna szálniuk Bécset, Bécsújhelyet, a második napon elérték volna Linz, Stájerország területét, ugyanakkor átkelést terveztek dél felé a Dráván, két nappal később egy masszív atomcsapás után elesett volna Belgrád is.

A doktrina gyakorlati kipróbálására 1955-ben került sor a Cskalovi hadgyakorlatban. A szovjet csapatok egy szimulált támadás során „atombombát" dobtak a saját csapataiktól öt kilométerre lévő „ellenséges” állásokra, majd a szovjet katonákat bevezényelték az epicentrum fölött gomolygó gombafelhő árnyékába. A hadgyakorlaton részt vett Bata István honvédelmi miniszter számára készített feljegyzésben megemlítik, hogy a támadásban részt vevő ezredeket 4-5 atombombával kell ellátni. Az atombombákat – illetve a biológiai- és vegyifegyvereket – a szovjet csapatok adták volna a magyar haderőnek, mivel Magyarország saját készlettel ebből nem rendelkezett, habár hazánk területén voltak atomfegyverek. Biztosan egyelőre csak annyi tudható, hogy a kunmadarasi szovjet katonai reptéren tároltak atomfegyvereket, de a gyanú felmerült a Császár, Tótvázsony és Tab közelében volt szovjet katonai laktanyákkal kapcsolatban is.

Többek között ezért hazánk elsődleges célpontja volt a NATO-országok nukleáris rakétáinak. Egy esetleges nukleáris pengeváltásban az ország területére összesen 7500 kilotonnányi atombombát dobtak volna. Három atombomba a fővárost érte volna, de jutott volna az összes nagyobb vidéki városnak, a Paksi Atomerőműnek, illetve a magyar és a szovjet hadsereg támaszpontjainak is.

Atomvillanás jobbról!

„Atomvillanás jobbról, balra nézz!” Ez a huszadik század második felében valóban létező katonai parancs volt hivatva megóvni a magyar katonákat a megvakulástól. Azokat a magyar katonai egységeket, amelyeket kiszemeltek az atombombák bevetésére, felszerelték sugárvédelmi felszerelésekkel, a hadsereg nagy részének és a civil lakosságnak azonban nem jutott már felszerelés. A rendszer ezért különös gondot fordított óvóhelyek építésére. Többek között a fővárosi metróvonalak is bármikor óvóhelyekké alakíthatóak, az állomások légmentesen lezárhatók, az alagutakban pedig több tízezer ember lelhetne biztonságos menedékre. Az óvóhelyek azonban az ország lakosságának csak töredékét fogadhatták be, (nem úgy, mint Albániában, ahol a mai napig a legmagasabb az egy főre jutó atombunkerek száma) a honvédeknek pedig a kivégzőosztaggal kellett szembenézniük, ha elhagyták volna állásaikat. Ezért a legtöbb kiskatonával azt is gyakoroltatták, hogy atomrobbanás esetén kapja le a sisakját, hogy ne olvadjon rá a fejére.