Kisteleki, a kudarcgyáros

Kisteleki István, a Magyar Labdarúgó Szövetség első embere már látja a fényt az alagút végén. Legalábbis ezt mondta a Magyar Futball Akadémia minapi átadási ünnepségén. Sajnos, ezzel az éleslátásával jószerivel egyedül van az elnök kis hazánkban, hiszen aligha akad épeszű ember, aki bármiféle biztató jelet képes feledezni a honi futballban. A Ferencvárosi Szurkolók Szövetsége egészen bizonyosan nem az utóbbiak közé tartozik, ugyanis nyílt levélben szólították fel Kistelekit a távozásra.

Az az igazság, hogy nem mindig értek egyet a Fradi-szurkolókkal, de ezúttal maximálisan osztom a véleményüket. Hogy miért? Nos, ha jobban megnézzük, Kisteleki és csapata kudarcot kudarcra halmozott „uralkodásának” kezdete óta. Más kérdés, hogy ezeket klönféle – elsősorban kommunikációs – eszközök bevetésével igyekeztek sikereknek beállítani. Ha másban nem is, ebben kétségkívül jobbnak bizonyult elődjénél, a sértődékeny, emellett rendkívül rosszul nyilatkozgató Bozóky Imrénél.

S most nézzünk egy-két dicstelen fejezetet a Kisteleki-érából... Ugye, ott van mindjárt (s ezt immár jogerős bírósági ítélet támasztja alá) az FTC jogtalan kizárása a labdarúgás első vonalából. Bár a Fradi-tábornak nyilván ez fáj a legjobban, jómagam még betudtam afféle rendcsinálási szándéknak. S hogy egy másik peres ügyben sem áll jól a szövetség – a svájci Kentaro-féle vitáról van szó, amelynek részleteibe most nem mennék bele –, amelynek esetleg úgyszintén bukta lehet a vége..., nos, még ez sem főbenjáró bűn.

Ezeknél sokkal súlyosabb például, hogy a magyar foci egy tapodtat sem jutott előrébb a korábbiakhoz képest. Vlogatottunk – amely a 65-66. hely körül szerénykedik a FIFA világranglistáján, a fociban jó nevű Burkina Faso mögött – Eb-selejtező csoportjában az 5., s most azon igyekszik, hogy a mögöttünk álló Málta és Moldova meg ne előzze. Azokat a fiatalokat pedig, akiket a Kistelekiék által kinevezett szövetségi kapitány, Várhidi Péter a jövő zálogának tart, nemrégiben alázták meg Dublinban. Hogy a Zalaegerszeg tegnap esti hazai Intertotó Kupa-szerepléséről (0-3) már ne is beszéljünk.

De ha már futballozni nem tudunk, legalább a sportdiplomáciánk lenne jobb. Vagy legalábbis olyan, amelynek révén elérhettük volna, hogy legalább egy UEFA-tag ránk szavazzon az Eb-pályázatokról való döntés során. Ám a nagy dérrel-dúrral beharangozott magyar kandidálás („a mi prezentációnk a legjobb”-féle ökörségek) olyan csúfosat bukott, amelyre kevés példa van a foci nemzetközi történetében. Hogy miért, arra, persze, máig nem született magyarázat, s nem is fog. Kistelekiéknek a FIFA (gondolom, az UEFA támogatásával) juttatott pozíciót, az MLSZ-nek némi pénzt, így aztán nem sokat kérdezősködtek arról, vajon hogyan sikerült nulla szavazatot szereznünk.

Lehetne még sorolni, hogy mi mindent csinált (illetve nem csinált) az elnök és csapata, de fölösleges. Mert normális helyeken ennyi is bőven elegendő ahhoz, hogy valaki villámgyorsan szedje a sátorfáját. Dehát – mint tudjuk – a magyar focit körülvevő viszonyok a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetők normálisnak.