Idegenlégió Svédországban

Hogyan kerül a csizma az asztalra? Vannak olyan jók, mint a hazaiak? Ezeket a kérdéseket taglalták napokon keresztül a 2006/07-es idény kezdete előtt a svéd lapok annak kapcsán, hogy a svéd jégkorong történetében először magyar játékosok kerültek a profiligák valamelyikébe. Hogy érthető legyen az értetlenség oka: Svédország hazai profijaiból és észak-amerikai légiósaiból álló válogatottja olimpiai- és világbajnok, míg a magyar nemzeti csapat a sportág második vonalához tartozik.

Az alapsztorit Tokaji Viktor mesélte, aki a nyár folyamán került Benk Andrással együtt az Allsvenskanban, az ottani másodosztályban érdekelt Huddinge IK-hoz. Előbbi hátvédje, utóbbi csatára volt „időtlen idők óta” a mindig más néven futó dunaújvárosi csapatnak. Amúgy mindketten a magyar hokiválogatott törzstagjai.

– Magyarországhoz képest teljesen más minden és mégis ugyanaz – folytatta Tokaji. – Kifejtem. A „hokinyelv”, azaz a játék alapjai ugyanazok, viszont a színvonal, a körülmények, vagyis a minden igény kielégítő csarnokok, a szakmai munka, a szervezettség stb. más.

Ami imponáló, hogy rettentő sokat foglalkoznak az utánpótlással. Ha mód és lehetőség van rá, innen töltik fel saját felnőtt csapataikat a klubok, kevés „import” hokis van kint. Ráadásul Svédországban sportolónak, azon belül is jégkorongozónak lenni kiváltságot, az egyszerű embernek elérhetetlen magasságot jelent. Éppen emiatt kettőnknek ez a lehetőség privilégiumnak számít. (Rajtuk kívül még egy kanadai hokis van a HIK keretében – a szerk.)

A Huddinge vezetői nem zsákbamacskát vásároltak a két magyarral, tudták, milyen árut jelentenek. 2005 szeptemberében a Dunaújváros kétszer is legyőzte a Duna-partján vendégeskedő HIK-t, és Tokaji illetve Benk akkor pazar formában teljesített.

– De ez még nem jelentette automatikusan, hogy nekem bérelt helyem lesz – tette hozzá a védő. – A kemény tréningek után kerültem be a csapatba, azaz megkaptam a lehetőséget a bizonyításra, és aztán bennragadtam. Úgy érzem stabil csapattag lettem, hiszen még emberelőnyös, emberhátrányos szituációknál is a legtöbbször a pályán vagyok.

Tokaji szerint most már a svéd társak is partnerként, velük egyenlőként kezelik. Ez bevallása szerint mindennél nagyobb dolog, ugyanis alapjában véve a svéd emberek hidegek és ridegek, bizalmatlanok, nehezen fogadják be a kívülről jött idegent. Viszont, ha átszakad ez a korlát, akkor akár a barátságig is „fajulhat” a kapcsolat.

A közérzete tehát kiváló, csupán amiatt bosszús, hogy a fiatalokkal teletűzdelt csapat egyelőre a bajnokság utolsó helyén szerénykedik. De a szerinte legvégső esetben a rájátszás során teljesíthető a bennmaradás. És, hogy az egyéves szerződés lejárta után mi lesz?

– A személyes célom az, hogy szeretnék itt kinn ragadni. Ha ebben a ligában akkor itt, mert ez jó erős, heti két-három, csúcstempón zajló meccsekkel. Egy osztállyal feljebb, pedig… Nos, az nagy ugrás lenne, nem vagyok biztos benne, hogy ott megállnám a helyem. Igaz, néhány hónapja abban is kételkedtem, hogy az Allsvenskan tényleg nekem való-e.
De Tokaji Viktor szerint saját sorsánál is van fontosabb. Mint mondta, ők ketten a magyar jégkorongot képviselik, a szerződtetésük a hazai hoki töretlen fejlődésének egyfajta elismerése. És, ha teljesítményükre nem panaszkodnak, akkor utat nyitnak a többi otthoni játékosnak. Ez esetben eszükbe sem jut kételkedni a svéd lapok munkatársainak a magyarok leigazolásának helyességén…