Sej, a rakparttal csúszni a Dunába be!

Pályát kellene módosítanom, és bűnügyek helyett mondjuk a gyapjaslepkék szexuális életéről kellene írnom. No, nem bugygyantam meg. Teljesen nem. Csak amint Duna-parti séta közben a Parlamenthez érkezve elnézek a kupolákig, nem a nyilvanvaló látnivalót fedezem fel.
Szép, szép, hogy felújították már megint. Majdnem fehér a kő, amit valami műkutyagumival bevonva koromtaszítóvá tettek. Vagy csak moshatóvá. Az évtizedek óta ide-oda vándorló állványzatot végre elbontják. Talán örökre.
Nem ezt látom, hanem az egyik kaput. Azt, amit 1993-ban berobbantottak a gaz, galád terroristák. Vagy kik. Állítólag délszláv volt a pokolgép...
Amikor ezt szépen végiggondolom, megint csak nem a „fehér kő” meg a „felújították már megint” jut eszembe. Keleti turistákat kerülgetek a rakpart lépcsőjén, a lábam alá kell néznem. Látom hát a dzsuvát – lásd még: mocsok, kosz, szemét stb. –, a derékig érő gazt, és azt, hogy a lépcsőfokok között néhol tenyérnyi a repedés.
És akkor dúdolni kezdek ott, a senki földjén. „Sej, a rakparttal csúszni a Dunába be! Az vóna jóóóó…”