Sétálóutca nélkül nem az igazi

[caption id="" align="alignleft" width="315"] Hiába tervezték meg Óbuda Lajos utca, Kolosy tér és Bokor utca közötti szakaszát kiválóan, ha a gyakorlat azt bizonyítja, sétálóutca nélkül semmit sem ér az egész. Túl nagy a forgalom.
[/caption]Gyászosan meredeznek az összecsavart napernyők az asztalok fölött. A teraszok üresek, csak az eső szemetel a műanyag lapokra. Hideg van. Óbudán járunk, abban a ficakban, amelynek földszintes üzletsora nemrégen nőtt ki a földből. Butikokkal, éttermekkel, apró irodákkal. Megálmodói afféle vigalmi negyedet képzeltek ide, a Bécsi út és a Lajos utca közé. Üdítő szigetet egy ugrásra a Kolosy téri
autónyomortól. Nem jött össze. – Borzasztó állapotok uralkodnak itt – mondja Bauer Árpád, egy helyi borszaküzlet gazdája. – Két éve ígérgetik a sétálóutcát, de isten tudja, mikor lesz belőle valami. Az a baj, hogy a főváros a tulajdonos.

Kint az autók úgy parkolnak egymás hegyén-hátán, mint hatalmas, tunya fémbogarak. A járókelők a macskaköveken botladozva kerülgetik őket. A közlekedő gépkocsik kipufogógázt köhögve araszolnak; eltorlaszolják a villamos útját. Pedig a Karaffa borüzlet igazán rászolgált, hogy ne akadályokon átvergődve lehessen eljutni a bejáratáig. Polcain több ezer palack fekszik és áll, padlótól a mennyezetig. Vagy ötszáz fajta nedűt tart a tulajdonos család. – Ezt nézze, ez aztán a különlegesség – mutatja Árpád úr a cég büszkeségét. – Tokaji aszú, 1972-es. Mesés éve volt az a borászoknak.

A félliternyi kincs ára is mesébe illő: negyvenötezer forint. De homokszínű cserépedényben, átlátszó díszdobozban, felpántlikázva árulják. A bor szerelmeseinek nyilván megéri. A parkolás miatt a Le Roy vendéglő üzletvezetőjének is fő a feje. Igaz, ő megértő az autósokkal. – Rengetegen dolgoznak a környéken – mondja. – Sok iroda van itt. Az Új Udvar üzletház mélygarázsa méregdrága. Azt kevesen engedhetik meg maguknak.

Megkínál egy csésze feketével. Hozza az étlapot is: az aranybetűs, bordó füzet árait egy közepesen vastag pénztárcával már ki lehet bírni. Tárkonyos borjúragu, Cézár saláta, marcipános eperkrémleves. Utóbbi mandulás túrógombóccal. – Nem félünk a konkurenciától, sőt – mosolyog az üzletvezető. – Jó, ha egy helyen több vendéglő van. Az mindegyiket ösztönzi, hogy finomakat főzzön.

Az étteremtől kicsit arrébb ruhabutik van, benne olasz és francia kollekciók. A kirakat narancs, mentolzöld, türkizkék színekben pompázik, a kelméken flitterek csillognak. A szemközti Bottega üzlet szintén olasz ínyencségeket kínál. A gyöngyös szalvétagyűrűtől a szicíliai borokon át a garnélarákon keresztül a fonott bútorokig, a világon mindent lehet itt kapni. – Jöjjenek bátran – készségeskedik a fiatal eladónő. – A mi ételeinkből fogyókúrázók is nyugodtan ehetnek.

Apropó, fogyókúra. A sarokról messziről virít a „Fogyasztó centrum” felirat. Alatta ígéret: havonta mínusz öt kiló. A belépőt párás meleg és trópusi virágillat csapja meg. – Egyedülálló diétát ajánlunk, arra segítenek rá a gépeink – tájékoztat a kezelést végző alacsony nő. Szóval csodát itt sem csinálnak. Még havi nyolcvanezerért sem. A finom falatokról, fájdalom, le kell mondanunk.