Hírek

2005.06.24. 00:00

Obrigado, mondja a japán

Ha a torna előtti, világszerte leadott fogadásokat vesszük alapul, minden menetrend szerint alakul a Konföderációs Kupán. Bejutott az elődöntőbe a három ,,nagy”, s Mexikó jelenléte sem okoz oltári meglepetést. De ki állítaná, hogy semmi sem történt eddig a tornán?

Dénes Tamás (Köln)

[caption id="" align="alignleft" width="149"] A brazil „pótkapus”, Marcos is kellett a japánok góljaihoz. Mindvégig olyan rémült volt, mint itt, Oguro lövésénél.
[/caption]Nagyon szerettem volna Zico, a brazil futball-legenda szívébe-lelkébe látni szerda este. Tudom, ez többszörösen is lehetetlen, de mégis… Edzői pályafutása egyik legnagyobb sikere a brazilok ellen elért 2-2, de hát mégiscsak kiesett vele a válogatottja. Önfeledten örült és ugrált a „kékek” góljainál, amit látva készséggel elhitte róla az ember, hogy kilencven perc erejéig tényleg egy kicsit brazilból japánná változott. De – kövezzenek meg érte – egy perccel a lefújás után már talán ő sem bánta igazán, hogy mindez így alakult. Nehezen viselte volna el, hogy éppen ő küldi haza a brazilokat. Vidáman, mosolyogva beszélgetett Carlos Alberto Parreirával, összeölelkeztek, minden mozdulatuk, gesztusuk azt sugallta: ez a világ rendje.

A brazilok bejutottak az elődöntőbe, miután Robinho és Ronaldinho kétszer is megrázta magát, ami két gólt eredményezett. Miután a védelem is csak kettőt kapott, ez elég volt a továbbjutáshoz. Imádom a brazil futballt, azért is írom: túl nagyképűen, hogy ne írjam, motiválatlanul futballoznak a brazilok. Ha valami sikerül nekik, az jó, de ha nem, nem dől össze a világ. Ronaldinho vélhetően a világ legjobb játékosa, de mintha mindig egy isteni szólításra várna: „Ronnie, most mutass valamit!” Akkor megrázza magát, megvillantja zsenialitását, aztán utána megint pihen egy kicsit. Az „aranyzöldek” közül láthatóan azok a játékosok a legaktívabbak, akik harcolnak a helyükért. Jó példa erre Cicinho, aki viszont talán túl lelkes, szertelen is egyben. A fentiekhez azért hozzátartozik: önmagukhoz mérten okoznak csalódást a brazilok.

[caption id="" align="alignright" width="221"] Zico (balra) és Carlos Alberto Parreira barátsága nem sérült szerdán
[/caption]Semmivel sem esélytelenebbek a torna megnyerésére, mint a másik három válogatott, de az összes kulcsemberüket – akárcsak 2005 tavaszán – láthattuk már sokkal jobban is futballozni a labdaművészeket.
Egy kicsit hadd ünnepeljem viszont a japánokat, akik három meccsük közül most játszottak a legjobban a tornán. Lőttek egy szabályos, de meg nem adott gólt (Kaji), fejeltek egy kapufát (Nakamura), kihagytak a 90. percben egy óriási helyzetet (Oguro), s lőttek két gólt. Ennyivel akár nyerhettek is volna, akkor pedig a japán futball történetének egyik legnagyobb sikerét könyvelhetnék el. Talán ennél is fontosabb azonban a számukra, hogy látják, jó úton járnak. Kifejezetten jó a csapat erőnléte (Szatucsi Takesinek hívják a fizikai felkészítésért felelős edzőt, több mint tíz éve dolgozik Zico közelében), a görögök és a brazilok ellen egyaránt jól bírták a hajrát. De külön is kiemelendő, hogy a legtöbben közülük kifejezetten technikásak – még odáig is elmennék, hogy érződik rajtuk a brazil hatás. Jó lassan annyit „braziloznak”, hogy portugálul mondják a köszönömöt is: obrigado. Persze ez csak jelkép: értsük úgy,  a futballpályán is szorgalmasan tanulnak „brazilul”.

A japán és a brazil futball között – bár két-három játékos már korábban is elszerződött Dél-Amerikából Japánba, s mint tudjuk, a brazil alkotja a szigetország harmadik legnépesebb kisebbségét (!) – a kilencvenes évek elején kezdődött meg az igazán gyümölcsöző kapcsolat. Azóta rengeteg brazil sztár fordult meg a J-League-ben, s ha nem is mindegyikük emelkedett olyan népszerűségre, mint Zico, akinek szobrot emeltek Kasimában, vagy ha nem is futballozott mindegyikük olyan jól, mint ugyanő, alkalmasint mutatóba elég néhány név az ott megfordultak közül: Dunga, Jorginho, Leonardo, Bebeto, Edilson. A japánok – tőlük szokatlanul – nyitottak voltak, tanulni akartak.

Megvallom, nekem szimpatikus, ahogy a japán futball egyre csak lépeget előre. Már a 2002-es világbajnokság idején, Japánban járva, érdeklődve, figyelve azt tapasztaltam, ha akadnak is szikrázóan tehetséges játékosaik (ilyen a most a tornán gyengébben játszó Nakata Hidetosi és a braziloknak az első gólt lövő Nakamura Sunszuke), a többség rendkívüli szorgalommal és temérdek munkával ért el a mai nívóra. Oda, hogy megszorongatták a brazilokat. Húsz évvel ezelőtt körülbelül három–négy gól volt a tudáskülönbség a magyar és a japán válogatott között – a mi javunkra.Most vajon hol tartunk?

A japánok Brazíliába is elmennek, hogy tanuljanak

Fontos az a képzési rendszer, amelyet a brazilok meghonosítottak Japánban. Ennek egyik hozadéka volt, hogy néhány tehetséges fiatalt elvittek Brazíliába is, ottani futballiskolákba, klubokba. (Elsősorban az éppen Zico által létrehozott FC Zicóba). A mostani válogatott játékosok közül Alex, azaz Alessandro Santos maga is brazil, következésképpen Dél-Amerika legnagyobb országának képzési rendszerében nőtt fel. Nakazava Judzsi az América FC játékosa volt, Endo Jaszuhito a főiskola második évét töltötte Brazíliában, Szuzuki Takajuki pedig két ízben is hónapokat töltött el Rio de Janeiróban, éppen a Clube Futebol de Zicóban.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kemma.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!