Körmöczynek Párizs az álmok városa

[caption id="" align="alignleft" width="190"] Körmöczy a francia trófeával
[/caption]Neve ott díszeleg a centerpálya falán a korábbi győztesek sorában. A francia rendezők a bajnokot megillető meghívót minden évben elküldik számára, ám a nagy utazásra az utóbbi időszakban nem vállalkozik.

– A tévé előtt azonban minden pillanatát élvezem a versenynek. Csodálom a játékot, s figyelem a tribünöket, hogy amikor a kamera a korábbi szereplőket mutatja, felismerek-e valakit a régiek közül. Párizs nekem az álmok városa. Amíg rendszeresen viszszajártam, hatalmas élményt jelentettek e találkozások, érzelmileg nehezen feldolgozható boldogságot adtak.

– Milyennek látja a Roland Garros idei mérkőzéseit?
– Második éve erősödik bennem az érzés, hogy a nők küzdelme nehezebben emészthető, kevésbé látványos, mint korábban volt. Csökkent a színvonal, rengeteg a hiba, kevés a sokszínű egyéniség. A férfiaknál más a helyzet. Roppant élvezetesek a meccsek. Federer csodálatos stílusban játszik, ez a kis Nadal pedig bohókás figura, s nagyon tud teniszezni.

– Mit vár a szombat délutáni női finálétól?
– Nehéz tippelni, hiszen két ellentétes játékfelfogású teniszező áll szemben. Meglep Pierce jó formája, bár azt hiszem, ő korábban is tudta mindazt, amit idén látunk tőle. A különbség az, hogy mostanra lehiggadt. Pierce a nagy ütésekre koncentrál, de nem elég türelmes. Henin remek harcos, nagy küzdő, ragyogó a lábmunkája, tökéletesek a rövid keresztütései. Lelkiekben erősebbnek érzem.

– Miként lehet lélekben felkészülni egy döntőre?
– Amikor én voltam hasonló helyzetben, szintén tízezer ember ült a stadionban. Szorongtam, mint minden fellépésem előtt. De csak addig, amíg meg nem kezdődött a játék. Nekem óriási lelki támaszt jelentett, hogy abban az évben ott lehetett velem az edzőm, Somogyi József. Akkoriban nem volt természetes dolog engedélyt, útlevelet kapni… A mérkőzés előtti napon meglestem, hogy a gyakorlás közben mire készül ellenfelem, a címvédő brit Shirley Bloomer: minden adogatást igyekezett röviden visszaadni. Felkészültem rá, és tényleg, sorra elértem a rövid labdáit. 6:4-re nyertem az első játszmát. A második szett elején émelygés fogott el. A lábam zsibbadt, és noha nem éreztem kimerültséget, tudtam, hogy vigyázni kell. Bloomer 4:1-re vezetett már. Akkor elhatároztam, hogy ezt a játszmát látszólag feladom és a további időt arra használom, hogy őt megfuttassam, kifárasszam. Így is lett, 6:1-re elbuktam a szettet, s a brit azt hitte, a harmadik játszmában könynyű dolga lesz. A döntő játszmában 5:0-ig szinte azt csináltam, amit akartam, aztán 5:2-nél 40:15 állásnál volt a meccslabdám. A tömeg morajlani kezdett, s ez idegesített. Az első lehetőségemet el is rontottam. Aztán már csak arra emlékszem, átugrottam a hálón, megöleltem Bloomert, és egy kicsit csodálkoztam azon, hogy ő nem boldog. Megnyertem a világ legnagyobb salakpályás versenyét.