Celtic-ünnep Rod Stewarttal

[caption id="" align="alignleft" width="276"] Így néz ki egy 60 éves szexszimbólum serény munka közben. Rod Stewart csak pár órát töltött Magyarországon, de így is elvarázsolta a közönséget.
[/caption]Az, hogy a bejáratnál a kidobó elveszi a félig megivott ásványvizemet, oké, flakont nem lehet bevinni. Mindezt azért csinálják, hogy utána a számla nélkül árusított páncélos sört áttöltsék műanyag pohárba, így „dupla hulladékmennyiséget képezve” szolgálják ki a szomjas nagyérdeműt. Bosszankodásra azonban nincs idő, mert láss csodát, Rod Stewart profi. Időben kezdi a koncertet, és a komoly csúszásokhoz szokott magyar publikum fél házzal köszönti a világsztárt. A színpadkép hibátlan, a koncert első felében egy megzenésített Ed Sullivan-showt látunk. A hófehér háttér előtt álló Buddy Holly-mozgású, Celtic-mezes szólógitáros, három gyönyörű, kakaóbőrű vokalista és egy szexi szőke szaxofonos bestia úgy fogta közre a hatvanéves énekest, hogy az a legnagyobb nyugalommal adhatta a szexbálványt. Mint rendesen. A koncertprogram a legnagyobb világslágerekből állt, így a közönség pillanatok alatt elérte az üzemi hőfokot. A többség lágy himbilimbivel díjazta a produkciót, de a méregdrága ülőhelyeken tapsikálók már ekkor megkapták első adag feketelevesüket. A szervezők elfelejtették lemosatni a Kisstadion műanyag üléseit, így markáns fekete csík volt minden ott ülő fenéken.

Miközben egymást követték a hetvenes, nyolcvanas évek ismertebb muzsikái, az énekes mögötti kivetítőn összefoglalót láthattunk a Celtic Glasgow legszebb góljaiból. Ezzel egy időben az egykori profi focista is előbújt Rodból. A színpad oldaláról feléje dobált dedikált lasztikat félfordulatból rúgdosta a közönségnek. – Még négyszer-ötször fellép Pesten, aztán befér a Vasasba – viccelődött az egyik mellettem ülő zenekedvelő. A Roll Over Beethovennél azonban már a bőgőpörgetések és a gitárszólók domináltak, azaz nyakig voltunk a rock & rollban. Közben persze leszállt az este, és szépen lassan megteltek az ülőhelyek is. Egy koncert akkor jó, (bármit ír is a sajtó), ha a jelen lévő közönség azt kapja, amit a pénzéért elvár.

Várkonyi Norbert kecskeméti „labdaelkapó” rajongó több ezer társával kifogástalanul bulizott. A két blokk közötti húszperces szünetben elmesélte, hogy az elkapott dedikált focit beviszi a munkahelyére, és egy fényes vitrinbe teszi a többi exkluzív koncertrelikviájuk közé. Beszélgetésünket valódi swinghangulat szakította félbe. A műsor második fele ugyanis nyugis, lassulós örökzöldekkel kezdődött. Picit nyálas, de egyébként hibátlan volt, amikor a Blue Moonnál arra figyelhettünk fel, hogy a megénekelt égitest „utolsó negyedes” állapotban éppen a színpad felett virít. A cseh filharmonikusokkal megerősített színpad képe pont olyan volt, mint az 1982-es magyar táncdalfesztiválé. Csak hiányoztak a villogó lépcsők és persze Soltész Rezső.

A műsor, nem győzöm leírni, hibátlan volt, és az a célcsoport, akinek az egészet szervezték, nem tapasztalt sem fujjolást, sem pedig füttyögést, ahogyan az egyik vasárnap is megjelenő napi bulvárlap „tényként” közölte. A helyzet az, hogy Rod Stewart, mint profihoz illik, elmegy haza, ha megtette, amit elvártak tőle. Ő nem tehet arról, hogy néhány késve érkező elégedetlenkedik, mert elkésett, és lemaradt a produkció feléről. Az elhajózós zárószám után a közönség várta volna a folytatást, de itt a műsor véget ért. Korai lelépésért egyébként azért sem hibáztatható Rod, mert a ráadáskor tapasztalható „közönségmegénekeltetés” és jópofizás be volt építve a koncertprogramba. Csakhogy nem működött igazán, merthogy a magyar rajongók többnyire csak fonetikusan dúdolták a dalszövegeket, mivel a legtöbbjük nem beszél angolul.

Kifelé jövet kínos pillanatokat éltem át. Vásároltam 13 ezer forintért egy pólót, melyről számlát akartam kérni. Mivel a pultban sem pénztárgép, sem számlatömb nem volt, és az eladók is számla nélkül dolgozó alkalmi munkások voltak, kudarcot vallottam. Így azt kutattam, hogy ki engedélyezte, hogy a büfé- és a relikviapult feketén (értsd számlaadás nélkül) üzemeljen. Csak fenyegetést kaptam válaszok helyett. Pedig Rod Stewart nevében alaposan megfúrták az államkasszát. Jutalmam az lett, hogy miközben telefonon beszéltem a rendezvény sajtófőnökével, dühös „golyófejű” biztonsági őrők kisértek ki a helyszínről, kemény hangon bírálva munkámat. Pedig ha kapok számlát, vettem volna még egy rodos tangát 3000-ért, és választottam volna a hétezres pólóból, meg az ötezer forintos baseballsapkából is.