Aki nagyokat mond, sokszor alig segít

A magyar olyan, hogy szívesen ad a bajbajutottaknak. Éljen a szegény idehaza vagy akár a világ másik végén. Akkor ad a magyar a leglelkesebben, ha tévéműsorokban a képernyő alján végigfuttatják a nevét. Ha nagy összeget mond be, külön kiemelik, bemondják, hálásan köszönik.
A cunamis dráma után is sokan ajánlottak fel különböző összegeket. S milyen szomorú, amikor a postás megjött a csekkel, az adakozókedv már nem szökött az egekig. A karitatív szervezetek ezen nem csodálkoznak. Örülnek, ha egy-egy kiemelt akció után a felajánlott összeg egyharmadát átutalják. Hogy, hogy nem, akinek csak néhány száz forintja van, az fizet. A sokmilliósok viszont gyakran eltűnnek.
Hogy mi a helyzet a politikusokkal? Olvasom a Reggelben, hogy a városházán is egymást érték az ajánlatok. Aztán tessék, ők is belesimultak az alig teljesítők nagy táborába.
Jut eszembe! Egy Srí Lanka-i árvát mi is „vállaltunk”. Havonta utaljuk a pénzt, remélem, segítünk a 14 éves mostoha (édes) fiunkon. Igaz, erről nem beszéltünk senkinek. Talán most sem kellett volna írni róla.