Naponta négy embert veszítünk el az utakon

A magyar sofőrök szeretnek száguldozni. Ott is, ahol nem lehetne. Hovatovább nemzeti karakterünk lesz az eszelős rohanás, amely, szörnyű kimondani, számos áldozatot követel. Csöppnyi gyermeket, kamaszt, időset és középkorút, nőt és férfit, ismert embert és egyszerű polgárt egyaránt.
A Flórián tér közelében, egy üdén zöldellő park kellős közepén áll az utakon elesettek emlékműve. Esztendőkön át naponta mellette baktattam el dolgozni, így közelről láthattam, miként alakulnak, szaporodnak a bevésett adatok. Míg 2000-ben  1292-en, addig 2001-ben 1352-en haltak meg. Két esztendővel ezelőtt már ezerötszáz fölött járt e mutató.
Magam is sokat járok kocsival. Igaz, nem a sajátoméval, hanem többségében vendégként, az anyósülésen szorongva. Ilyenkor nézem az út mentét. Az elsuhanó kereszteket, a megtört roncsdarabokra akasztott gyászkoszorúkat.
Ha tehetem, keresztet vetek, s imát mormolok. Van úgy, hogy egy-egy ilyen önkéntelen megemlékezésem tíz-tizenöt kilométert is kitart. Annyi ugyanis a kereszt...