Auschwitz, a keringő és egy vekni kenyér - kritika

Edith a nővérével együtt túlélte a borzalmakat, és úgy döntött, megbocsát fogva tartóinak, és mindennap élvezi az életet. Évekkel a kiszabadulását követően egyetemre ment és pszichológusnak tanult, ma pedig többek között bántalmazott nőknek, poszttraumás stresszel, függőséggel vagy gyásszal küszködőknek segít. A regény előszavát nem mellesleg az a Philip Zimbardo írta, aki nevéhez fűződik a híres stanfordi börtönkísérlet. 
Ha már kézbe vettük, lapozzunk bele és aztán végig. Letaglózó egyben lélekemelő az élmény. Mindegy is, hogy ki mit olvas ki a sorokból, de az biztos, hogy a könyv után talán egy kicsit másként látja majd a világot. Még mindig tele van nyomasztó és félelmetes helyzetekkel, de ráébredhetünk, hogy a döntés sok esetben a mi kezünkben van, csak tudni kell megragadni és cselekedni. Tűpontos megfogalmazásként így ír a szerző: „– Dicuka – szól bele a sötétbe egyik este –, hallgass ide. Nem tudjuk, hová tartunk. Nem tudjuk, mi fog történni. Csak arra emlékezz: senki sem veheti el tőled azt, amit a fejebe raksz.” 
Memoár és útmutató is egyben. Érdekes határmezsgyén mozog; egyszerre történelmi és lélektani regény, valamint önismereti és pszichológiai útmutató. A fiatal zsidó lány Dicuka és családja történetén keresztül mutatja be azt a lelki erőt, azt a belső alkalmazkodni tudást és hatalmas szívet, ami segített átvészelni az elképzelhetetlent. Mert ma túl kell élni – ez a sor többször segíti bizonyára az olvasót is – hogy holnap szabadok legyünk. 
A mű reményt és lehetőséget ad mindazoknak, akik meg akarnak szabadulni a fájdalomtól és a szenvedéstől. Legyen az egy rossz házasság, de egy mérgező család vagy egy gyűlölt munkahely börtönében sínylődő. Önmagukat korlátozó hiedelmek szöges­drótja tartja őket fogva a saját elméjükben. Mint ahogyan a koncentrációs táborban. Vagy a könyvborítón.

Értékelés: ***** jeles