A szenvedély íze: lehet nézni 40 percig, ahogy mások esznek

Megvallom, mondhatnám, hogy nagy csalódás volt A szenvedély íze című film, de akkor hazudnék. Első blikkre úgy tűnt, hogy valami kosztümös és egyben romantikus film gondolatával együtt foglalok helyet a moziteremben, de a tálalás más volt. Hát még a körítés!

Az 1800-as évek végén járunk, Franciaországban. Az udvarban – úgy tűnik – semmi más nincs napirenden a gasztronómián kívül. A film azzal kezdődik, hogy mit esznek reggelire, aztán ebédre, végül pedig vacsorára. Ez a három fő fogás volt.

Humoros pillanatomban még az is eszembe jutott, hogy az olvasópróbákat mellőző színészek nem veszítettek sokat. Aztán megízleltem a mondanivalót. Árnyalt utalás volt benne a férfi-női kapcsolatra, az alá- és fölérendeltségi viszonyra, a tiszteletre, a szeretetre, az eleganciára, a veszteség feldolgozására, no és persze a gourmet franciákra is. Ízletes volt hallani az olaj sercenését, amint a nyers halmáj találkozik a hőfokokkal. De a darabolás, kicsontozás, pirítás, felgőzölés, hántás, sütés, fűszerezés is szerepelt az étlapon.

A reflektorfényben a pot-au-feu volt az extrákkal, tejszínes-citromos halak és a norvég omlett, avagy a sült fagylalttorta. Az ember joggal hihetné, hogy a mai felgyorsult XXI. században nem köti le a nézők figyelmét egy olyan mozifilm, amiben nemhogy ötpercenként nem történik semmi új, körülbelül egy órán keresztül. Javítok! De, leköti. A film mindannyiunk szenvedélye.

Bizonyára többen vannak az olvasók között, akik szeretik az olcsóbb, könnyedebb, egyszerűbb fogásokat, és ez rendjén is van. Egyes ízkombinációk csak azután érnek igazán össze, miután jól megrágtuk és lenyeltük őket. Nehéz jól kikeverni az arányokat, és talán hamarabb ki lehetett volna venni a sütőből a főhős, Dodin gourmet-történetét, de a végeredmény így is egy olyan menüt eredményez, amihez hasonlót még garantáltan nem ettünk. A gasztronómia művészet. Szenvedély. De hát ezt eddig is tudtuk. Tudtuk?