Szeretetteljes derűvel, a fénnyel utazva írta meg Szőny regényét Ördögh Ottó

– Miért érezte fontosnak, hogy papírra vesse Szőny regényét? 
– Körülbelül harminc évvel ezelőtt, azt hiszem, a kórházban látogattam meg anyut. Utána Komáromba mentem, a buszmegállóban megláttam Kállay Ödönnek, Szőny volt jegyzőjének emléktábláját. Megszólalt bennem egy belső, gyermeki vágyakozás: de jó lenne egy regényt írni Szőnyről! Aztán teljesen el is felejtkeztem a dologról. Egy kicsivel később apukám munkatársa, Klujber László üzent nekem, foglalkoznék-e Szőny múltjával, történelmével. Akkor humoristaként elhessegettem magamtól a gondolatot, azt mondtam apukámnak, engem ez nem érdekel. Öt évvel ezelőtt abbahagytam a humorista-pályafutást, olyan könyveken, irodalmi paródiákon, humoreszkeken voltam túl, amelyek sokakhoz eljutottak. Azt vettem észre, bárhová megyek Pesten, bármit látok, bármilyen illatot érzek, az Szőnyre emlékeztet. Azt kell mondanom, megszólalt a lelkem. Nem szavakkal beszélt, hanem érzésekkel. Úgy döntöttem, hallgatok rá. Mégis megírom Szőny regényét, amit valamikor harminc éve, gyermeki álomként fogalmaztam meg. Az előtanulmányok után két és fél éven át írtam a regényt. 

– A könyv címe Szőnyi fúga. Mire vonatkozik ez a zenei párhuzam? 
– A korábbi írásaimban is volt egyfajta zenei hozzáállás. A humorista-pályafutás és a humoros írások során fontos a ritmusérzék, azaz, hogy legyen lüktetése az írásnak. Legyenek benne váratlanságok, ellenpontok, csattanók. Amikor hozzákezdtem ehhez a regényhez, nem a ritmusérzék jött elő, hanem maga a zene. A fúgának több szólama van, én pedig szerettem volna írni a szüleimről, Szőnyről, a gyermekkoromról. Ezeken keresztül pedig az emberi életről, arról, ahogy ide jövünk a földre, és elhagyjuk azt, a lélek útjáról. Ehhez a legjobb formának a fúgát találtam. A regénynek két fő íve van: az egyik Ördögnéni, Jóbácsi és Ördögfiúka története, aki én vagyok, a másik pedig Szőny története. Ez a két ív bezár egy katedrális­ablakot, amelyen árad be a fény, ami megvilágítja a földi dolgokat, belelát az emberek lelkébe. Ezzel közel kerülhetünk ahhoz, amit Bach a fúgáiban közvetített. Írás közben is hallgattam, több alkalommal oda kellett kapnom a tekintetem a zene irányába, mert úgy éreztem, valaki szól hozzám. Bach zenéje és a szívem kapcsolatba kerültek egymással, ezek a dolgok hozták a fúgaszerkezetet. De ahogy a katedrálisablakon a fény megvilágítja az embereket, dolgokat, úgy látunk fénytöréseket is, amikor az emberek eltérnek eredendő fényüktől. 

– Ilyen fénytörés az az emlék is, amikor az édesapja részegen kést emelt az édesany­jára? 
– Gondolkoztam rajta, beleírjam-e ezt az esetet, amire apukám másnap nem is emlékezett, és soha nem fordult elő többé. Úgy vetettem papírra, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, beleilleszkedik a történetbe. Fénytörés volt az is, amikor Herczegné azt mondta, engem csak örökbe fogadtak. Miután anyu megmutatta a császármetszést a hasán, nem kívánkoztam többé soha Herczegnéhez. De fénytörés volt az is, amikor óvodásként adtam anyunak egy pofont. A regény szeretetből jött, szeretettel írtam, így a fénytörések a műben megmaradtak a fény hatókörén belül. 

– Lelkileg hogyan érintette az alkotás folyamata? 
– Végig élveztem a könyvet, ami szinte magát írta meg. Ugyanakkor fárasztó volt. Nem szellemileg, hanem lélekben. Olyan mélységeket és magasságokat jártam be közben, ami olyan volt, mintha utaztam volna a fénnyel. Mintha bejártam volna a múltat, az emberek lelkét, vágyait, álmait. Ilyen értelemben kicsit hosszabbnak tűnt az írás, mint két és fél év. 1000-2000 évet öregedtem, most van mit kipihennem. Egyébként nemcsak a regény szerkezete fúgaszerű, hanem az esztétikai minősége is: van benne realitás, szeretetteljes derű, egy kis líraiság, nosztalgia és erőteljes spiritualitás. 

– Ezt a szeretetteljes derűt mintha a szüleitől kapta volna meg. 
– Ez biztosan így van. Természetesen a kisebb énem még mindig vágyik arra, de jó lenne eljutni oda, ahol apu volt. Még mindig nem hiszem el, hogy a szeretetteljes derűt már megkaptam, pedig a regény sorai ezt mutatják, ahogy a visszaigazolások is. De a pici Ottó még mindig azt gondolja, majd valamikor el kell odáig jutni. Az emberben van egy gyermeki kishitűség, pedig ez már rég az enyém. 

– Szőny regénye a felnőtté válásról is szól? 
– Fejlődésregény is, ami a változást mutatja be. A változás azért következik be, mert az ember tapasztalatokat szerez. A legvégső volt a szülők halála. Abban hiszek, hogy előbb növekedés van, utána jön a felébredés. Minden egyes tapasztalat minimegvilágosodásokat hoz. Nagy játék volt számomra, mennyire tudok visszamenni a múltba, ott lenni a régi időben. Volt, hogy teljesen ott voltam, máskor kívülről láttam, tárgyiasítva önmagam és az akkori történeteket. Olyan dolgok is előjöttek, amikre nem is emlékeztem. Volt tervem, hogy mit akarok írni, de sokkal mélyebb és érdekesebb dolgok is felmerültek a múltból, miközben írtam. Ez bizonyította számomra, vissza lehet menni az időben, ha csak pillanatok törtrészére is, mert olyan mondatok, gondolatok, érzések ugrottak ki a semmiből, amin még én is elcsodálkoztam. A fejlődésen túl megmaradtam az a gyermek is, aki voltam. Fel is tudunk, meg nem is tudunk felnőni. A spirituális dolgokról, lényegi kérdésekről is szó van. A fény mindig új dolgokat hoz, mint a fúga hangjai, de alapjában véve a lényeges kérdések mindig egyetemesek: a háború, a béke, az élet, a halál és a szerelem kérdése körbeölelik a könyvet. Lejövünk a földre, megnézzük, mások hogyan mennek el, egyszer pedig mi is ugyanúgy elmegyünk oda, ahol ők vannak. Kétfajta hazatérés van: a gyermekkorba való, aztán a felnőttkor végeztével egy másik otthonba. 

– A gyerekkori barátokkal is felvette a kapcsolatot? 
– Gyerekkorom első barátja Poxi, azaz Pokornyi Sándor volt. Vele volt a legszorosabb kapcsolatom. Az írás előtt fel is hívtam telefonon, ő is mesélt történeteket. Járóka Öcsi – aki az utca végén lakott, a hársfák mellett – is mondott egy-két sztorit. Kós Tibi az oroszlánfalvai történetre hívta fel a figyelmem. Ezt követően magamra bíztam a regényt. Közben az járt a fejemben, milyen jó lesz, mikor elkészül a könyv, és majd megmutatom a Poxinak is. Májusban fejeztem be a regényt, szeptemberben pedig megtudtam, hogy Poxi pont akkor halt meg. Elszomorodtam, mert az volt az álmom, hogy ő lesz az első, akinek ezt a könyvet megmutatom, és saját magát is viszont fogja látni benne. Nincsenek véletlenek, de azt gondolom, ez egy szomorú véletlen. Szeretetteljes derűvel úgy gondolom, egy regényhősnek a regényben a helye. Poxi átvonult az örökkévalóságba ezzel a regénnyel. 

– Az ismerősök, családtagok mellett történelmi személyek is felbukkannak a történetben. 
– A szereplőknek több csoportja van: történelmi személyek, felnőttek, gyerekek és az Ördögcsalád különböző ágai. A szereplők sokszor megjelennek és beolvadnak. Eltűnnek, de mégis örökre ott maradnak. Aki egyszer élt, az már örökké élni fog. Lehet, hogy eltűnik, de mégis beleolvad az egészbe. Akik ismerték, mindig is kapcsolatban lehetnek vele, tudnak rá gondolni, szeretettel emlékezni, netán beszélgetni is. Bármikor, ha rossz állapotban vagyok, kérem a szüleimet, hogy legyenek velem. Ilyenkor pillanatokon belül megnyugszom, és béke lesz bennem. A szereplők megjelenése, majd beleolvadása a zeneműbe egy kicsit az örökkévalóságot idézi. 

– Mi lesz a következő könyv témája? 
– A Facebookra teszek fel apró kis gyöngyszemeket, amik a regényből kimaradtak. Ezekből szeretnék egy kisebb kötetet, mert nagyon szeretik, millió szívet küldenek rá az emberek. Az egyik kollégám úgy fogalmazta meg, ezzel nagyon beletrafáltam a világba. Ugyanis ezek az írások rövidek, tömörek, mélyek, ugyanakkor olvashatóak. A mai korra vannak szabva. Ezután a családi témát lezárom. 

– Mit érez, amikor Szőnyben jár? 
– Ha megyek haza Szőny felé, azt érzem, otthon vagyok. Miközben már rég nem vagyok otthon, hiszen a Magtár, a templom, a kastély nem mondanak semmit önmagukban. Azért is írtam meg a Szőnyi fúgát, hogy a szőnyieknek legyen gazdagabb Szőny. Ne csak egy Magtár legyen, egy templom, hanem legyen hozzá történet, emlék, érzés. Ami bennem volt Szőnnyel kapcsolatban, azt megírtam. Talán gazdagítani fogja a szőnyiek lelkét, meg azokét, akik más vidéken is elolvassák. Ne csupán rideg kövek, színes formák legyenek, legyen gazdagabb a világunk. Azt a kettősséget tapasztalom, hogy amikor megyek haza, a lelkem megnyugszik, olyan vagyok, mint gyerekkoromban. Közben az épületeket, házakat látva azt a fajta ürességet érzem, amit csak a könyv tud ismét felgazdagítani.