Kiderült: a világrekorder magyar író iráni álnéven írt a koronavírusról

– Mikor jutott eszedbe, hogy regényt írjál a vírus hátteréről? – kérdezem Nemere Istvánt, aki régi ismerősöm, ezért a tegező forma.

– A vírusosleleplező-kalandos regény ötlete nem is nekem jutott eszembe, bár abban biztos voltam kezdettől, hogy valamit majd írok róla. Nem azért, mintha unatkoztam volna bezártságomban, hiszen az nekem önként választott, természetes állapot. Egy 500 lelkes szabolcsi zsákfaluban élek, és ritkán hagyom el a házamat.

Negyvenkét (ál)neve van

Ságvári Endrének állítólag 32 neve volt. Nemere István alaposan megelőzte az egykori magyar csúcstartót. Neki eddig 42 álneve van: Pjotr Sztyepanovics Alihanov, Alissa Altamira, Bíró Dániel, Chris Brandt, Raymond Danieni, Norbert Dax, Falvai Róbert, Daniel Florion, Nigel Forest, Richard Haack, Henry Hamilton, Henry Hemilton, Stewart Harrington, Stuart Herrington, Karim Reza, Kiss-Béry Miklós, Kovács Gergely István, Jean-Paul Leblanc, Klaus von Lottinge, Mack Maloney, Keira McKenzie, Melissa Moretti, Maria Messina, Miranda Miller, Sir Steve Morton, T. Moward, Srefan Niemayer, Paul Patrick, Palma Patton, Angela Preston, Robert Repton, Steve Repton, Al-Salome Saffine, Anton de Saint Etenne, Lilly Seymour, R. C. Shmith, Richard Stone, Tihanyi István, Angelo Totti, Neil Omar Watson, Oscar Welden, Vanessa Wilmon. A legtermékenyebb közülük Melissa Moretti, romantikus szerelmes regényeinek száma már meghaladta a százat. Stefan Niemayer egy híján húsz könyvnél tart, a nácizmus tényeiről és rejtélyeiről írt életrajzokat.

Az első felkérés hamar megjött, hát írtam is: a nyár elején jelent meg egy kis terjedelmű, összefoglaló jellegű művem, A vírusok könyve. Ebben a főbb tudnivalók kaptak helyet. Még csak elkezdődött a dolog, amikor felhívott az egyik kiadóm. Nagy meglepetésemre egy közepesen ismert politikusunknak adta át a telefont, aki ezt mondta:

– Szia, arra gondoltam: írhatnál egy könyvet arról, hogy az irániak készítették a koronavírust, és hogy abból lettek ezek a nagy bajok.

Tetszett az ötlet. A politikus visszaadta a telefont a kiadómnak, aki egyben a barátom is. Megbeszéltük a részleteket.

– Meddig tartott a könyv megírása?

– Tíz napig. Rögtön belém villant, hogy fontos része lesz a regénynek, amikor január elején az iráni Forradalmi Gárda lelövette az ukrán utasszállító gépet. Abban maradtunk, hogy ma március 5-e van, tíz nap alatt megírom a könyvet, 15-én elküldöm a kéziratot, újabb tíz nap múlva pedig megjelenik a Nagy Mű. Annak idején a WTC-tornyok elleni terrortámadásról is 10 nap alatt írtam dokumentumregényt, és a Kurszk atom-tengeralattjáró katasztrófájáról is.

Van gyakorlatom az „okos sietségben”, tudom, milyen forrásokkal gazdálkodom, minek hihetek, és minek nem. A kötet elkészült 10 nap alatt, film­szerűen láttatok benne minden eseményt, izgalmat és fordulatot. Március 25-én megjelent, ám addigra bezárták a könyvesboltokat – és az országot –, minden leállt. A kiadó arra kért, egyelőre ne reklámozzam, hogy én írtam, hiszen úgysem lehet kapni. Ráadásul az álnév miatt nem is tehettem meg, akkor még nem.

– Voltak, akik sejtették, ki az igazi szerző?

– Igen, néhány élelmes Nemere-rajongó. Nyáron már nyaggattam a kiadót, hogy oldjuk fel a hírzárlatot, ami azért is különös volt, mert a netes oldalaimon, a Facebookon, és sehol nem jelenhetett meg a könyv címe, csak annyi, hogy az a szerző 733. könyve, amiről egyelőre hallgatunk.

Végre szeptember 8-án, csaknem hat hónap után megtört az embargó, mert a virtuálissá változott Ünnepi Könyvhét címlistájában ott szerepelt a nevem mellett a könyv címe. Azóta is csörög a telefon, jönnek az e-mailek.

– Miért éppen iráni az „író”?

– Mert iráni a téma és a főbb szereplők. Így lett volna „hitelesebb”, hiszen például a náci korszakról szóló életrajzaimat és monográfiáimat német álnéven adták ki, amely név majdnem megegyezett az 1725-től itt élő sváb őseim nevével. A romantikus szerelmes regényeimet női álnéven adták-adják ki. Egy olyan nevet választottam, ami ott nagyon köznapi, gyakori.

– Lerántja a leplet a könyv a titkosszolgálatok és a terrorista szervezetek módszereiről is. Nem fél ilyenkor az író, hogy telibe talál, és ezért majd keresik és megtalálják?

– Ha félnék, nem írtam volna meg. Annak idején leírtam a KGB, a Moszad, a brit titkos­szolgálat, a CIA, a kínai kémszervezetek történetét, és még nagyon sok disznóságot, amiket ezek a szervezetek kivétel nélkül elkövettek. Nem kell keresniük, tudják, ki vagyok és hol találnak meg. Persze, ha velem „valami történik”, a gyanú elsősorban rájuk terelődik. Mostantól például éppen az iráni Forradalmi Gárdára.

– A kötet megírása óta eltelt fél év. Valóban egy fegyver lenne a koronavírus?

– Bizonyos értelemben most is úgy látom, hogy a vírus nem fegyver, de azzá lehet. Sok kormány ma is felhasználja egészen más, nem egészségügyi, nem járványügyi célokra. A regényben a vírus mesterséges, kitenyésztett voltáról írtam, ami egy lehetséges összeesküvés-elmélet gerince lehet, és most ismét felerősödtek azok a tudományos vélemények, hogy a Covid–19 talán mégsem természetes úton jött létre. A biológiai fegyverek veszélyességére figyelmeztetem az olvasóimat. Még a mostaninál is jobban megjárhatjuk, ha egyszer valahol egy vírust fegyverként vetnek be.

– Érkeztek reakciók az olvasóktól közvetve vagy közvetlenül?

– Az olvasók igazán még nem reagáltak, hisz nem tudták, hogy én írtam. Azért sokakat izgatott a titokzatos bejegyzés az oldalaimon és az, hogy az olvasoterem.hu „nemerés” könyváruházban nem lehetett megrendelni – eddig. Persze sokan rám ismertek a stílusból, a cselekmény vezetéséből, az akciókból.

– Készül még a koronavírussal kapcsolatos újabb könyved?

– Hamarosan megjelenik a 2020-as év első feléről szóló dokumentumkötetem, tele lesz elgondolkoztató adatokkal úgy a világ, mint Magyarország Coviddal kapcsolatos eseményeiről. Hiszem, hogy tanulságos olvasmány lesz, főleg a következő hónapokban, hiszen ismét nyakunkon a vírus.