A világhírű jazz-zenész felkarolja a fiatal tehetségeket

Snétberger Ferenc az Új Forrás vendége volt

– Hogy érzi magát?

– Köszönöm, jól. Ismét itthon vagyok, keressük a tehetséges zenészpalántákat, akik megkezdik a tavaszi kurzust az iskolánkban, a Snétberger Zenei Tehetség Központban. Közben koncertekre készülök: nemsokára a fővárosban mutatjuk be a Concerto Budapesttel az egyik zeneművemet, utána a John Mclaughlin egyik sokat játszott, de igen nehéz darabját adom elő. Erre sokat gyakorlok, napi négy órát is próbálok. De sok koncertem lesz még az idén, ezeket a felségem, az egykori NDK-ból származó Angela koordinálja: most ismét ő lett a menedzser, mert számomra már kezdett áttekinthetetlenné válni a szervezés.

– Sok gyereket tanítanak a tehetségközpontban, tatabányai növendékük is volt, Páter Zoltán gitáros. A képzés metodikája változott?

– Nem. Szeretem a gyerekeket, számomra fontos, hogy a felkaroljuk a tehetséges, leendő zenészpalántákat, hogy esélyt kapjanak a fejlődésre, arra, hogy jó muzsikussá váljanak. Tavasszal és ősszel van egy kisebb kurzus, amikor a saját, megszokott tanárok mellett vendégzenészek is bekapcsolódnak a munkába, a képzésbe. Nyáron hosszabb ideig vagyunk a gyerekekkel, akkor külföldi művésztanárok is megosztják tudásukat a zenészekkel. A metodika? A hangszeres tudás mellett kiemelt szerepet kap a tanulásban az improvizáció, a spontán rögtönzés, az összjáték. Rendszeresen koncerteznek is a gyerekek: már nagyon professzionális szinten játszanak, gyakran én is velük gitározom. Igazán nagy élmény. A másik, az sem véletlen, hogy a fiam is zenésszé vált, mint én annak idején, aki mindig arra vártam, hogy apám letegye a gitárt és játszhassak rajta.

A szülőföld emlékezete

Snétberger Ferenc tatabányai tanítványa, Páter Zoltán két éve, tízéves korában került a zenei táborba. A zenészcsaládból származó diák a Móra Ferenc Általános Iskola diákja, gitáron játszik és jazzt tanul. A tehetségeket felkaroló iskolában a képzés középpontjában a zenei ismeretek széles skálájának bemutatása és gyakorlása áll: itt olyan lehetőségekhez, hangszerekhez, tudáshoz jutnak a diákok, amihez lehet, kevés esélyük lenne. Jól tudja ezt a salgótarjáni születésű Snétberger Ferenc, aki sosem feledte gyökereit: a holokauszt 50. évfordulójára komponálta „In Memory of my People” (Népem emlékére) című, gitárra és nagyzenekarra írt művét, melyet népének ajánlott. Kamarazenekari kísérettel maga a komponista mutatta be Magyarországon, Olaszországban és Németországban, valamint 2007-ben, a Nemzetközi Holokauszt-emléknap alkalmából, az Egyesült Nemzetek New York-i székházában. Szólistaként előadta Luciano Berio „Sequenza XI” (szólógitárra) című szerzeményét, zenekarral pedig Vivaldi, Rodrigo és John McLaughlin műveit interpretálta.

– Nehéz művésznek lenni?

– Művésznek lenni mindig nehéz, sokat kell tenni azért, hogy az ember megvalósítsa az elképzeléseit, akár koncerttervekről, akár lemezekről beszélünk. Sok esetben szerencsés is vagyok, mert sikerült elérnem, amit akartam, olyan zenésztársakkal játszhattam együtt, akiktől rengeteget tanultam vagy megismerhetem a munkásságát, mint például Zoller Attila vagy Szabó Gábor. Találkoztam olyan zenészekkel, mint Horváth Kornél és Dés László, akikkel megalapítottuk a Trio Stendhal együttest, vagy ott lehettünk a Debreceni Jazz Fesztiválon. Még sorolhatnám, de hosszú lenne a sor…