Krulik Zoltán dalban és prózában is felidézi élményeit

– Honnan a művészi indíttatás?

– Egyik nagyapám rézműves volt, a bányánál dolgozott és 1958-ban, a Turul-emlékmű első felújításával őt bízták meg. Sokat mesélt a háborús sérülésektől ugyancsak megrongálódott madár helyreállításáról. A másik nagyapám klarinétozott, a nagyanyám verseire a hagyatékában találtunk rá. Hatéves koromtól zongorázni tanultam, ami Felsőgallán, majd Újvárosban, a munkásmiliőben arisztokratikus attitűdnek tűnhetett, miközben én focizni akartam a többiekkel. A földszinten laktunk: és amikor jobban ment a zongorajáték, a többiek nem csak hallgatták a zenét, hanem egy-egy dalt kértek is. Itt születtek az első „sikereim”!

– Később Pannonhalmán tanult. A zene itt sem maradt el?

– Nem, sőt! A bencéseknél tanultam, orgonáltam a bazilikában és a Boldogasszony kápolnában, tagja voltam a gregorián kórusnak: ezek mind jó zenei alapokat adtak. Emellett a klasszikus zene is végigkísérte tanulmányaimat. Tatabányán másféle zenei világgal ismerkedtem meg a felsőgallai németek és a bánhidai szlovákok jóvoltából. Aztán amikor 1971-ben a fővárosba kerültem, egészen új világ nyílt ki előttem, a zenében is: George Harrison, a jazz jóvoltából érdekeltek az észak-indiai zenék, Ravi Shankar és mások szerzeményei, de mindenekelőtt a varázslatos hangszer. Kozma Andrásnál tanultam szitározni: ezt nehéz volt megfordítani balkezesre!

– Zenekarok?

– Mindig is voltak zeneszerzői ambícióim, és ezt ki is élhettem az első formációval, a Creativ Studio Öt együttessel. Aztán 1979-ben az első hollandiai turnénk olyan sikeres volt, hogy egy évre rá már lemezkiadásra is felkértek. A fogadtatás? Nagyon euforikus volt, ezt a fajta elvontabb hangszeres világzenét, a sok keleti és balkáni gyökérrel nagyon megszerették Hollandiában. Akkor már együtt zenéltünk Dabasi Péterrel: a Makám és Kolinda zenekar 1980 és 84 között működött. Aztán a zenei irányultság miatt szétváltunk: a Makám nevet és az instrumentális irányt mi vittük tovább, a Kolinda a vokális stílust művelte. Aztán én is visszatértem a vokális irányzathoz. Már húsz éve írok dalokat, repetitív zenét, hasonlóan az Amadindához. A holland, német és francia piacon több mint harminc albumunk jelent meg. Az első Hungaroton-lemezünkön (Megközelítések) az egyik oldalon az improvizatívabb zenét, a másikon a vokális hangzást mutattuk be.

Új könyv után új lemez is jön

Krulik Zoltán nyugtalan alkotó. Dalokat ír a Makámnak, „urbánus” szerzeményekkel idézi meg személyes élményeit, műfaji sokszínűségével lepi meg közönségét. Verseskötet után a közelmúltban jelentette meg első prózai írását, amelyben megidézi nemcsak a hely szellemét, Tatabánya ifjúkorát, hanem saját életének korai szakaszát, a felsőgallai, hetestelepi és újvárosi élményeit. Az emlékezés magával ragadja mesélés közben is: a megyeháza és az első szocreál épületek mögött elterülő „senki földjét”, Hruscsov látogatását, a költözéseket és a „kedves” szomszédokat, akik szemet vetettek a szülők, nagyszülők által helyrehozott otthonukra.

A könyvbemutatót két tatabányai koncerttel is emlékezetessé tették: a zeneszámok között Krulik Zoltán Az utolsó papírrepülő című könyvéből hallhattunk idézeteket. Az együttes új lemeze év vége felé jelenik meg.

– Mitől lettek híresek a klubbeli fellépések?

– Fontos állomás volt a zenekar történetében a Makám-klub az Akácfa utcában. Itt próbált a Rockszínház, a Bihari Táncegyüttes is, itt mutatta be Vallai Péter is a Petri-estjét. A Balázs Béla Stúdiótól kaptunk filmeket, meghívtuk Grencsó Istvánt, Dresch Mihályt, Szabados Györgyöt: ilyen légkörben működtünk tíz éven át. Fantasztikus évek voltak.