Édes, mézes...

Amikor aztán eljött a pergetés ideje, Nagy bácsi felgyűrte az ingujját, és nekilátott. Az ő mézének eredete csak olyan szempontból volt bizonytalan, hogy a kertben és a környéken pompázó sok-sok virág nektárjából adódott össze az aranyló, természetes „szirup”. Egy alkalommal az „öreg”, mint amolyan kíváncsi lurkót, megkínált a friss mézzel. Ám amikor a kóstolás után meglátta a fancsali képemet, többet meg sem próbált „kedveskedni”. Hiába, no, gyerekkorom óta nem rajongok a mézért. De azért már ettem puszedliben, ittam teában, vajas kenyéren viszont azóta sem próbáltam ki. 

Csemetéim születése után azonban nagyobb mézfogyasztók lettünk. Egy-egy náthát, meghűlést kiválóan lehetett vele otthon is orvosolni. A megvásárlásánál sem voltak gondok. Ha a boltokban nem is volt akkoriban nagy választék, de amit tubusban vagy üvegben magyar – mondjuk – akácméz címén vettünk, az is volt. Azóta nagyot fordult a mézzel is a világ. A választék nagyobb lett az üzletekben, de ez elsősorban a silány, hamisított portékák következménye. Olyan importáruk illegetik-billegetik magukat a kereskedések polcain, amelyek köszönőviszonyban sincsenek a virágok nektárjával. Sőt, talán a méhekkel sem… Ezt az ellentmondást oldhatja fel, hogy augusztus elejétől szigorodtak a hazai mézjelölési szabályok. Ezzel védve a méhészeket, a hungarikum akácmézet és minket, fogyasztókat.