Napi ezer palacsintát süt a határon a plébános

A „palacsintakirály” néven is ismert pap több Guinness-rekordot is felállított már. Ezt a tapasztalatát a mostani tragikus helyzetben önkéntesen kamatoztatja azok javára, akik menekülnek, éheznek és félnek.

Múlt hét szerdán érkezett Beregsurányba segíteni Szeged mellől, Tiszaszigetről Gyenes Csaba, katolikus plébános. Az atya gyülekezete dolgos asszonyait is magával vitte, hogy minél több palacsintát tudjanak sütni a helyszínen.

– Mindenki abban segít, amiben a legjobb, én a palacsintasütéshez értek a legjobban – mondta a Borsnak Csaba atya. – Nem kezdtük nagyban,

eleinte napi háromszáz darabot sütöttünk, de közben lettek még pluszban segítőink, így most már jóval több palacsintával tudunk egy kis mosolyt csalni a menekültek arcára. Ma már naponta minimum ezer palacsintával készülünk, abból nemcsak ide, hanem a tarpai gyűjtőpontra is viszünk.

Rengeteg jószándékú ember adja össze a nyersanyagot vagy a pénzt, amiből megveszik a hozzávalókat és a tölteléket.

Gyenes Csaba 1999 óta pap. Hogyan lehetséges, hogy egy pap palacsintát süt? Hogyan fér össze ez a két, látszólag ellentmondásos dolog? A plébános felidézi a történetet, ami egészen 1992-re nyúlik vissza. Ugyanis akkor voltak a makói cserkészekkel Dömösön táborozni. A főszakácsuk idősebb Ferenczi Károly volt, akit reggel, a kirándulás előtt megkérdeztek, mit fog nekik sütni. „Mondta, hogy palacsintát. Mi kinevettük, mert Karcsi bácsi mindig poénkodott.” A Rám-szakadékba indult a társaság, de eltévedtek. Kimerülve, elcsigázottan értek vissza. Több száz palacsinta várta őket egy nagy halomban - írta meg a Magyar Kurir a békepalacsinták történetét.

Folyamatosan keresik az önkénteseket, mert nagy népszerűségnek örvend a határon a palacsinta

„Ezt meg kell tanulni, mert ez a világ legjobb dolga” – gondolta Gyenes Csaba. Belekezdett hát a palacsintasütés mesterségének elsajátításába. Először két-három sütővel próbálkozott, később megtanulta a fortélyokat. Példaképe, Karcsi bácsi 1997-ben meghalt, így ő nem láthatta már Gyenes Csabát palacsintát sütni, aki „átvette a stafétát” tőle, és ezzel egy különleges kötődés alakult ki.

A papság és a palacsintasütés megférnek egymás mellett – folytatja a plébános –, olyan ez, mintha vajas kenyeret kenne valaki, vagy főzne egy paprikás krumplit, vagy mintha elvinné autóval az orvoshoz a szomszédját, vagy kölcsönadná a fűnyíróját. Számomra ez ugyanaz.”