Cserháti Ágnes: Akkor beszéljünk, ha van üzenet

Évek óta nem adott interjút, de most a Vasárnap Reggellel kivételt tett. A hetilap legutóbbi számában található interjút változtatás nélkül közöljük.

Beszélgetésünk elején említette, hogy régen adott interjút, korábban is ritkán tette. Ennek mi az oka? Évekig képernyőn dolgozott, nagyon sokan kíváncsiak arra, mi van önnel.

Így neveltek, és orvos férjemmel az értékalapú kommunikáció elvét valljuk. Az egyetemen is üzenettudatos kommunikációt tanítok, akkor beszéljünk, ha van üzenetünk. Ha nincs, felesleges locsogni. Ráadásul a mai zajos média világában az az információ, hogy „köszönöm, jól vagyok”, már nem hír. A kollégáim egy része napi szinten megjelenik, és akar is szerepelni a bulvármédiában. Én nem. Natalie Portman nyilatkozta valahol, hogy azért nem beszél a családjáról, mert kényelmetlen számukra olvasgatni, hogy mit mesél róluk. Nos, az én fiaim kamaszok, és nagyon nem szeretik, ha újságoknak mesélek róluk. Amikor az iskolájukban a szakmák napján a televíziós munkámról beszéltem, akkor is hevesen tiltakoztak még azoknak a címlapoknak a bemutatása ellen is, amiken kisbabaként szerepeltek velem. Tízéves koruk óta nem beszélek róluk a lapoknak.

Előfordul, hogy boltban vagy az utcán odamennek önhöz?

Amikor aktívan tévéztem, igen gyakori eset volt, hogy megszólítottak az utcán. Adás közben pedig az is előfordult, hogy egy kedves, ismeretlen fiatalember telefon kérte meg a kezemet. A legrafináltabb egy újságírónak álcázott férfi volt, aki egy Dsida Jenő-verset is elszavalt nekem, csak hogy közelebb kerülhessen hozzám. Szerencsére csak jó és szép élményeim vannak, soha senki nem volt tolakodó vagy udvariatlan. Amikor kismama voltam, akkor is odajöttek hozzám, megsimogatták a hasamat. Az egyik legkedvesebb emlékem Jászfényszarun, Jávorcsik Marcihoz fűződik. Az anyukájával beszélgettem, ő pedig körülöttünk kerékpározott ötévesen, és igen komolyan méregette a lábamat. Később meghívtam, hogy látogasson meg a stúdióban, ahol kamera elé állhat ő is, és benne lesz a tévében. Rendkívül komolyan rábólintott, és azt mondta: de nekem benne legyen a lábam is. Majd rögtön megmagyarázta, nem is gondolta volna, hogy nekem van lábam, hisz bemondónőként csak deréktól felfelé látott a tévében.

A fiait is bevitte a televízióba?

Előfordult, mivel a munkám a hobbim is, ezért a gyerekek születése után viszonylag korán elvállaltam kisebb feladatokat, így Marci fiamat már baba korában vittem a stúdióba, Bencével pedig többnapos Főtér-forgatásra utaztunk együtt. Nagyobb korukban is jöttek velem, de számukra azért nem volt annyira izgalmas anyára várni.

Most már egyáltalán nem televíziózik?

Nem, jelenleg a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tanítok, kommunikációs tréningeket tartok, rendezvényeket moderálok. Amikor az MTVA létrejötte után elvállaltam, hogy a közmédia szóvivője leszek, azt a döntést is meghoztam, hogy többé nem jelenek meg a képernyőn mint műsorközlő. Ezzel a munkakörrel együtt járt a műsorvezetők, riporterek képzése, véleményezése, és a mikrofonengedélyek kiadása is. A kollégáimmal megreformáltuk a képzést, amire nagyon büszke vagyok, és együtt dolgozhattam a régi tanáraimmal, Wacha Imrével, Bíró Etelkával, Kalmár Zsuzsával, Molnár Ildikóval, akiktől a beszédképzés alapjait tanultam. A közös munkát az egyetemen is folytattuk Wacha tanár úrral és Molnár Ildikóval. Nagy élmény volt velük alkotni, két nagyon hasznos jegyzet is született a kezünk nyomán.

A mai napig kell gyakorolnia a hangképzést?

Hogyne! A hangom a munkaeszközöm, sosem lehet elhanyagolni.

Most egyetemi oktatóként dolgozik, de alapvetően is tanítóként és tanárként végzett. Ötvözi az eredeti végzettségét és a médiában szerzett tapasztalatait?

A tévézés nagyon régóta része az életemnek, már főiskolásként a jászberényi televíziónak dolgoztam. Egyik munka hozta a másikat, sosem kilincseltem állás után. Az élet úgy hozta, hogy a tévézésben szerzett tapasztalatot, tudást most tovább tudom adni. Nem hiányzik a képernyő, szeretek tanítani. Jól érzem magam a bőrömben. Most ünneplem áprilisban a születésnapom, és hálás vagyok a boldog, kerek magán- és szakmai életemért. Sőt, rengeteg tervem is van a jövőre nézve. Férjem édesapja a családom számára követendő példa (de bárki másnak is), 96 évesen nemrég combnyaktörésen, csípőprotézis-beültetésen esett át, és kisebb segítséggel aktív, tartalmas életet él, nagy tervekkel.

Tanított kicsiket is, most meg nagyokat. Szigorú tanár?

Dehogy! Most felnőtteket tanítok, és nagyon becsülöm, hogy családos emberek munka mellett időt szánnak arra, hogy a személyiségüket fejlesszék, a tudásukat bővítsék. Nem az adott vizsgafeladatot értékelem, hanem az egész féléves munkát. A legnagyobb kihívás a beszédképzés. A helyesen kiejtett hangokon túl a beszédet kísérő nonverbális kifejező megnyilvánulások nagymértékben befolyásolják az elhangzott szöveg hatását. Igen hosszú út vezet a hangképzésen, az önismereten át a nonverbális jelekig, a meggyőző kommunikációig. Van olyan is, akinek ez egy izgalmas játék, de a legtöbb tanítványom keményen megdolgozik a kívánt eredményért.

A legtöbb műsorvezető, bemondónő kiskorától készült erre a pályára, de ön nem. Hogy lesz egy jászsági kislányból, egy tanárnőjelöltből pár év alatt milliók számára ismerős arc?

Igen, valóban sokan éreztek már kisgyerekként is elhivatottságot, mert „látszani” akartak, szerették volna magukat megmutatni. Én nem, engem a kíváncsiság hajtott. Az érdekelt, hogyan lehet bemutatni egy érdekes eseményt úgy a nézőknek, mintha ők is jelen lennének abban a pillanatban. Azokat a kérdéseket akartam feltenni riporterként, amiket ők is megkérdeznének. Időközben az is kiderült, hogy az újságírásnál jobban érdekel a szóbeliség, a szó embere vagyok. Rengeteget tanultam a kollégáktól, a legnagyobbak segítettek, Kudlik Julival, Kertész Zsuzsával dolgoztam együtt bemondóként, riporterként pedig az Ablak című magazinban kezdtem, ahol a nagy csapattól tanulhattam. Nagyon jó iskola volt. A munkám során az őszinte kíváncsiság, az elhivatottság, a tehetség és a szorgalom volt a fontos. Sok év szakmai rutinnal ma már én is meg tudom mondani, hogy kiből lehet remek újságíró vagy riporter.

A jó riporter kíváncsi, de empatikus is, kicsit pszichológus is?

Máshogy nem megy. De szerencsére a televíziós újságírás 10-15 perc aktív figyelmet követel meg, hiszen a legtöbb interjú ilyen hosszúságú. Nap mint nap embereket „nyitogatunk”, próbálunk nem sablonosak lenni, hanem megtalálni egy kis rést, ami közelebb visz az interjúalanyhoz, a személyiségéhez.

Ez felelősség is.

Óriási, hiszen ha megnyílt az interjúalany, a riporter felelőssége, hogy mit mutat meg belőle a nagyvilágnak. Sosem voltam például jó oknyomozó riporter, de bulvárújságírónak sem lettem volna jó. Talán a szakmai hitvallásomnak is tekinthető, gyakornokkorom óta vallom, hogy olyan interjút szeretnék készíteni, ami a beszélgetőpartneremnek is kellemes élmény, utána is szívesen vállalkozik egy újabb nyilvános szereplésre. Az asszertív kommunikációt a magán és a szakmai életemben is fontosnak tartom. Persze nem lehet elhanyagolni a metakommunikáció jelentőségét sem, az legalább a fele az üzenetközvetítésnek.

Ettől el tud vonatkoztatni, ha leül egy ismeretlennel beszélgetni?

Ki tudom privát helyzetekben kapcsolni a szakmaiságot, de néha mégis óhatatlanul figyelek a helyes kiejtésre, a hangszínre, a nonverbális jelekre. A férjem orvos, és megkért egyszer, hogy segítsek felkészülni egy nyilvános szereplésre. Sajnos az első mondatainál már elmondtam az észrevételeimet, így inkább egy kommunikációs tréner barátunkkal folytatta a konzultációt. Pár óra múlva hazajött, és azt mondta, hogy ugyanazokat az észrevételeket tette, mint én, de sokkal kedvesebben. (nevet)

Szerencsés?

Békés természet vagyok. Nem nagy álmokat kergetek, hétköznapi céljaim vannak, napról napra építkezem. A kicsi örömök, az apró eredmények, sikerek is boldoggá tesznek. Nyilván vannak kudarcok, amiken igyekszem túllépni. Egy jó esti vacsorának is örülök, ha életem mindhárom férfija boldog. Nemrég bővült a családunk, örökbe fogadtunk egy kutyát, Müzlit, aki a női vonalat erősíti, kislány. Nagyon sok örömet tud nekünk szerezni.

Borítókép: Cserháti Ágnes