Nászéjszaka helyett tőrdöfést kaptam

Tiszta lapokkal játszott, nem akarta másnak mutatni magát, mint amilyen. És én nagyon szerettem. Hozzábújtam és elrebegtem, hogy nem baj, ha még nem érzi magát apatípusnak, mert tudom, hogy szeret engem, ahogy én is őt, és biztos vagyok benne, hogy gyönyörű, okos gyermekünk lesz, és boldogok leszünk hárman együtt. Akkoriban költöztünk össze, és nem zavart, hogy tizenhat évvel idősebb nálam, mert kisportolt volt és jó illatú, és bár nem kényeztetett, dédelgetett túlzottan, mindig ott volt értem időben a munkahelyem előtt.
Aztán a hét végén bevásároltunk, és elkezdte megenni a főztömet. Akkoriban kezdtem ehető dolgokat „gyártani”, mert anyu annyira elkényeztetett a nővéreimmel, hogy nem engedett a konyhába, takarítani is csak akkor tudtunk, amikor ő vásárolni vagy beteglátogatóba ment. Megtanított minket, hogyan kell figyelni a másikra, a rokonainkra, de őt magát nehéz volt kiszolgálni, mert nem hagyta.

Ennek ellenére hamarosan híre járt az utcában a krumplis tésztámnak, a bablevesemet tanították a lányuknak a szomszédok, én pedig olívaolajos salátákon éltem, mert nem akartam százkilóssá hízni a terhességem alatt.
Amikor megszületett a kisfiunk, a Márton nevet kapta – ezzel is hízelegni akartam az édesapjának. Tetszett is neki, és én egyre jobban belemelegedtem az álmaimba: lesz házasság az én morgó medvémmel, fog bennünket annyira szeretni, hogy felvállalt családja legyünk. Marcival semmi gondja nem volt, az ő vezetéknevét kapta és esténként órákig nézte a fiát. Úgy gondoltam, ez most már mindig így lesz. Boldog voltam és elégedett. Elhessegettem Márton minden önvallomását, és úgy vettem, hogy teljesen megváltoztatták a családi körülmények, ő már másképp látja a világot, és benne a nő és a gyermeke helyzetét.
Marci kétéves volt, amikor egyik reggel, munkába indulás előtt Márton az ajtóból visszanézett és ezt mondta:
– Böbe, este szeretnék veled fontos dolgokról beszélni. Ugye lehet?
– Boldogan! Gyere haza minél előbb és vacsora után, ha a kicsi már alszik, beszélgetünk.

Gyorsabban vert a szívem és átfutott rajtam, ma kiszaladok a kicsivel és veszek egy szexi hálóruhát, mert lehet, hogy lánykérés lesz, és akkor lesz egy kis bújtatott nászéjszaka is. Az összeköltözésünk óta néhányszor megpendítettem, hogy beiktathatnánk egy kósza nászutat, csak néhány naposat, akár kis hazánk valamelyik tavára, de Márton ilyenkor nem „hallotta meg”, amit mondtam. Aztán egyszer azt mondta, hogy ha majd ráér, akkor lehet róla szó. Nem kérte meg a kezemet, nem vettem fel a gyémántszürke álomhálócsodát, viszont az éjszakát a konyhában töltöttem a kényelmetlen, fonott karosszékben, ami törte a testemet mindenhol. De nem tudtam egy ágyba feküdni azzal, akinek annyi szíve sem volt, mint egy mosogatórongynak.
Nem kellünk neki, mondta. Csak megnehezítjük az életét, s ezt nekem tudnom kellett korábban is, most is, hogy az előző párkapcsolatából született gyermeke is mennyi gondot okozott neki, és igazán ismerhetném annyira, hogy nem fogja megváltoztatni az életét miattunk, mert csakis én akartam az együttélést, a gyereket, és most ki tudja, mit várok még tőle, amit ő nem akar. Nem és nem.

– Szeretnék elköltözni tőletek – szúrta a tőrt végleg a szívembe. – Úgy készüljetek, hogy ez bármikor bekövetkezhet. Eladjuk a lakást és veszünk két kisebbet. Vagy költözz anyádékhoz, s akkor marad egy kis pénzed: a lakás árának a fele – mondta közönyösen, úgy, mintha csak az újság hirdetési rovatát olvasta volna fel.
Jéghideg marok szorította össze a szívemet – gondolom, ezt szokták mondani, amikor az ember úgy érzi, összeroppantja a mellkasát egy láthatatlan kéz, és nem kap elég vért a szíve. Mintha meghalt volna bennem valami. Pedig nem így van. Éppen hogy életre kelt: a reménytelenség. Hogy minden hiába, hogy nem szeret engem az az ember, akit én annyira, és hogy oda minden álmom.
Aztán életre kelt a gyűlölet valamilyen formája, mondván: milyen aljas, milyen szemét ember az, akinek én gyereket szültem. Meg sem érdemli a fiát, és most tűnjön el az életünkből örökre!
Aztán életre kelt a kompromisszum: annyit legyünk együtt, amennyit lehet, hogy Marcinak legyen apja. Hogy velem mi lesz, az abban a pillanatban nem érdekelt. Majdcsak megszokom az új helyzetet, a csalódást.
Még hat év kellett hozzá, hogy Márton összecsomagoljon és elhúzzon. Addig állandóan vette a kalapját – és maradt.

A történet folytatását itt találja >>>