Szeretőből feleség: megéri?

A szeretőt mindig elítélik. Ő a rettenetes, aljas nőszemély, aki orvul szétbombáz egy családot, aki elszereti a férfit a feleségétől, és így tovább. Mindig ő a hibás. Sosem a férj, vagy akár a feleség. És bármit tehet, ez mindig így marad.

Hát akkor mutogassunk

Bár semmiképpen nem szeretnénk a házasságon kívüli kapcsolat intézményét magasztalni, képmutatás lenne azt állítani, hogy nem létezik. Számos írás foglalkozik azzal a kérdéssel, mitől lesz jó a házasság, ám ha már egyszer eljutott a a kapcsolat odáig, hogy egy harmadik személy is bekerült az amúgy kétszereplős darabba, talán érdemes megvizsgálni mindhárom résztvevő felelősségét.

A feleség az igazi áldozat, nemde? Akkor is, ha házsártos, ha nem hajlandó a szexre másfél éve, és ha folyton csak hibáztatja a férjét, amiért nem foglalkozik eleget a gyerekekkel, és nem tölti minden szabad percét otthon. Mert ha végül az állandóan mószerolt férj kalandba menekül – hiszen nem akar válni, elvégre ott vannak a gyerekek, állnia kell a sarat –, akkor a szegény, megcsalt asszonyt sajnálja mindenki.

Igazából a férj sem hibás, hiszen ő csak a legjobbat akarja: megőrizni a családi békét, miközben nem golyózik be attól, hogy lehúzhatja az életét a klotyón. Valójában csak némi boldogságra vágyik, mindezt úgy, hogy nem akar senkit bántani – szól a sztereotípia. Kérdés, hogy vajon miért nem hajlandó szembenézni azzal, ami otthon van? Az nem az ő élete? Neki nem is volt része abban, hogy a hajdan csodásnak indult szerelem rémálommá vált? Vajon mennyit tett azért, hogy megoldja a dolgokat? Hogy megértse a feleségét, aki ki sem látszik  a pelenkák, a mosnivaló, a tizenöt kiló túlsúly és a családért kukába dobott karrier mögül?

És akkor itt a szerető, az aljas, aki valószínűleg egy suttyomban lehúzott karikagyűrű következtében engedte át a fickót az első pillantásos rutinvizsgálaton. Vagy talán pontosan ismerte a férfiú családi állapotát, épp ezért hárította is a közeledését – amíg bírta…

Most hagyjuk azokat a nőket, akik a kilométeres műkörmükkel fenyegetően a pasi felé hadonászva, résnyire szűkült szemmel és az elviselhetőnél egy oktávval hangosabban követelik, hogy szerelmük (?) tárgya rögvest adja be a válópert, hogy aztán őket vehesse nőül.
Itt az olyan bonyolult esetekről van szó, ahol roppant kétségbeejtő módon ugyan, de szerelem szövődik két ember között, akik közül az egyiknek – zömmel a férfinak - családja van. Abszolút patthelyzet. Veszít-veszít szituáció a köbön.

Sosem bocsátom meg magamnak

„Nem kifejezetten hívnám szeretőnek, de tény, hogy a férjemnek viszonya volt velem, amikor még az előző nejével élt. Bár ma már boldog házasságban élünk, de senkinek nem javaslom, hogy ezt tegye. Hiába szerettem és vágytam arra, hogy ne kelljen titkolni a kapcsolatunkat, mégis rosszul éreztem magam attól, hogy miattam vált el. A családja (különösen a nővére és az anyja) nem is szeretnek, és sosem fognak, pedig lassan tíz éve vagyunk együtt. Négy gyereke közül az egyik a mai napig nem hajlandó eljönni olyan családi összejövetelre, ahol én is ott vagyok, ami nyilván nagyon nehéz a férjem számára. Érdekes módon őt teljesen megértik, elfogadják, és közben engem hibáztat mindenki. Bárcsak okosabb lettem volna, és nem bonyolódtam volna ebbe az egészbe, amíg önként el nem válik! Nem hiszem, hogy valaha is meg tudok bocsátani magamnak.”

Amíg nős volt, én voltam az első

„Igazából akkor kezdtem magam szeretőnek érezni, amikor a párom elhagyta a feleségét. Mindig velem osztotta meg minden gondolatát, örömét és bánatát, én voltam az, aki valóban a társa volt azalatt a közel másfél év alatt, amíg viszonyunk volt. Miután úgy döntött, hogy elválik (amire én sosem kértem), szinte minden energiája arra ment, hogy valahogy segítsen a feleségének alkalmazkodni az új helyzethez. Természetesen a feleség nem akart válni, és miután aláírták a papírokat, beismerte, hogy adott esetben egy szemvillanás alatt visszafogadná a férjét. Nem mondom, hogy fenyeget ez a veszély, de tény, hogy a válás borzasztó következményei, a gyerekek vesztesége, a volt feleség keserű gonoszságai, a megvetés a családtagok részéről és a pénzügyi teher nyomására a kisebb ellenállás útja az lenne, ha visszacsinálná az egészet. Meg kell tanulnom, hogy ne érezzem egész életemben az adósának magam. Ugyan én is feladtam mindent, amim volt (az otthonomat, a barátaimat és a munkámat), hogy vele lehessek, ez össze sem mérhető azokkal a nehézségekkel, amiken ő és a többiek mennek keresztül. De a bajok ellenére is hálás vagyok azért, hogy találkoztunk.”

Csak a szereposztás változott

Egy felmérés szerint mindössze a szeretők 2-5%-ából lesz feleség – talán hívhatjuk igazi, mindent elsöprő szerelemnek, amiért valaki még a családját is feláldozza, és hajlandó keresztülmenni a válás lélekölő procedúráján. Ugyanakkor a kudarcba fulladt szeretőből-feleség házasságok elemzése során azt találjuk, hogy sokszor a kapcsolat valódi oka szűnik meg létezni a törvényesítés során. A csalfa férj általában azért vonzódik a szeretőjéhez, mert ebben a kapcsolatban nem kötik a házassággal kapcsolatos felelősségek: a sikítozó gyerekek, a fizetnivaló számlák, a rendetlen konyha. Amikor a viszony nyilvánosságra kerül, és a szeretőből feleség lesz, a férj rájön, hogy ez még mindig ugyanaz a darab, csak másik szereposztásban. 

Igazából nem az a lényeg, hogy lesz-e házasság a viszonyból. A lényeg az, hogy milyen mértékben táplálunk érzelmeket egy másik ember iránt, mert olyan mértékben képes ez a saját életünket, az ő életét, és a játszma összes többi szereplőjének életét is megváltoztatni.
Eddig kevesen mondták, hogy ha újra választhatnának, ugyanígy tennének…

Ajánljuk még:

- A félrelépés lélektana

- A tartós és jó házasság titka