KEMMA

Horváth István: Balassa Bálint megsebesülésének helyszíne: Esztergom-Víziváros

A mohácsi csatavesztés és Buda megszállása után néhány héttel Esztergom falainál is megjelentek az első török hadak. A városban már ekkor jelentős károkat tettek, a várat azonban nem tudták elfoglalni. 1526 és 1541 között több ostromot élt meg Esztergom, szerepe azonban Buda elfoglalásával (1541) változott meg: a török veszély állandósult, és az esztergomi vár a bányavárosokat és Északnyugat-Magyarországot védelmező végvár lett. Az érsekség és Ferdinánd király olasz hadmérnökökkel jelentős erődítési munkálatokat indított el, amelyek fontos szerepet játszottak a vár 1543. évi ostrománál, amikor Szulejmán szultán kéthetes pusztító ágyútűz és több sikertelen roham után elfoglalta azt. Ettől kezdve Esztergom mint a török birodalom fontos végvára – török részről a bányavárosok és Északnyugat-Magyarország (illetve Bécs) elleni támadások egyik lehetséges kiinduló pontja –, a keresztények oldaláról Buda felszabadításának fő kulcspontja. Esztergom szandzsákszékhely lett és mint fontos stratégiai pont és erődítmény mindig jelentős számú és jól felfegyverzett haderő tartózkodott benne, kiváló bégek vezetése alatt.

A város szerkezete jelentősen megváltozott a török megszállás alatt: a középkori Esztergom három, várfalakkal, árkokkal is védelmezett központi magját a Duna felett emelkedő Vár, a vár alján, a Nagy- és Kis-Duna partján elterülő érseki Víziváros, és a kissé távolabb (200–300 méterre délnyugatra) a Kis-Duna partján fekvő Királyi város alkotta. E külső formára is városias magot nyílt külvárosok halmaza övezte úgy, hogy a régi város kiterjedése a mainál jóval nagyobb volt. A külvárosok közül városias képe a Szent Tamás-hegy alatti „Hévíz”nek és a Szent Anna kerületnek lehetett (ahol templomok, kolostorok mellett elsősorban a kanonokok kőházai álltak), a többi egy, vagy több templom, illetve kolostor köré szerveződött, egymáshoz épült, falusias jellegű település volt. Ez utóbbiakat már az 1526–1543 közötti ostromokban többször felégették. Végül Szulejmán Szultán 1543. évi ostroma idején a külvárosok végleg elpusztultak, romjaikat később az erődítési munkákhoz, a várfalak kijavításához hordták szét.

1594-ben az esztergomi erődrendszer központja a Duna felett mintegy 50 méter magasan kiemelkedő Vár volt, amelynek közepén állt még a Szent Adalbert székesegyház, a hegy déli sziklacsúcsán az Árpádok királyi palotájából átalakítva az érsekek késő-gótikus–reneszánsz nagy palotája, amit ekkor a várparancsnok, az esztergomi bég lakott.

A Várhegy alján fekvő Vízivárosnak, amely városfalaival a várhoz kapcsolódott, és így azzal egyetlen erődítményt alkotott, a keskeny vízparti sávon (Északon) egy főutcája volt. A piactértől délre, a Hévíz felé kiszélesedett, két-három utcára bővült. Itt, a legjobban támadható délkeleti városfalakat több alkalommal is erősítették: 1543-ban a délkeletre nyíló Budai kapu védelmére még Szulejmán szultán építtette a Várhegy oldalába a Budaikapu rondellát („Budun kapukuleszi"). A kaputól a Kis-Dunáig húzódó fal nyugati végére a vízpartra pedig 1560 táján egy félköríves rondellát („Ilidzsa kuleszi” = Hévíz-fürdő tornya) építettek.

A Víziváros másik főkapuja, a Vízi kapu („Szukapuszu”) a Piactérről nyílott, ahonnét fahíd vezetett át a Szigetre. Egy gyalogkapu is nyílott a Víziváros északi végénél, ahol az Árpád kori eredetű Veprech torony (=Vízi torony), illetve a külön parancsnokkal és őrséggel ellátott „Verpéci Vízvár” helyezkedett el. Innét lehetett megközelíteni a kakati révet, illetve 1543 után a törökök hajóhídját, amely a túlparton fekvő török palánkvárhoz vezetett. (Ez utóbbit az 1543-ban elpusztított Árpádkori Kakat település helyén, hídfőállásként építették a törökök és Dzsigerdelen Parkaninak (=Máj-lyukasztó erőd) nevezték. Erről kapta újkori nevét (Párkány=erőd) a mai település.