Tehetséget kapni felelősség, gyereket nevelni óriási feladat — vallja a festőnő

— Mikor kezdett a művészet iránt érdeklődni?
—  Egyszerűen erre születtem. Nem emlékszem semmilyen külső hatásra, ami a művészet felé irányított volna. Csak az olthatatlan vágyra, hogy alkossak. Úgy emlékszem, olyan természetes érzés volt ez már egész kiskoromban, mint a szomjúság. Öt éves lehettem, amikor a szobafestők munkájuk végeztével az anyagiakat intézték a szüleimmel, és magára hagyták a festékes vödröt. Tudtam, hogy nem szabad, de nem bírtam ellenállni a hatalmas ecset csábításának. Nekiláttam hát, és átmázoltam a frissen festett falakat. Nem dicsértek meg érte. Általános iskolás koromban is állandóan rajzoltam. A könyveket nem kiolvastam, hanem kirajzoltam. Emlékszem, a kedvencem Kass János, A Toldy és a Tamásbátyja kunyhójának grafikái voltak. Amikor egy karácsonyi ajándék baba arcára még szenteste tájképet rajzoltam alkoholos filccel, a szüleim tudták, hogy legközelebb festő vásznat és állványt kell venniük. Már gimnazista éveim alatt a zebegényi Szőnyi István Szabadegyetemen képeztem magam, és Melocco Miklós zsámbéki műhelyében tevékenykedtem művészsegédként. 1991-ben nyertem felvételt a Magyar Képzőművészeti Egyetemre, mesterem Farkas Ádám szobrász volt. Az egyetem szobrász-tanár szakán 1996-ban szereztem diplomát. Ezután majd húsz évig éltem a festői szépségű zempléni faluban, Kékeden. A táj szépsége napról napra a szobrász énem mindinkább festővé formálta.

— Miket alkotott eddig és mik a tervei?
— A számos festményen kívül, melyek Európa különböző országaiba, Japánba és Indonéziába is eljutottak, több kül- és beltéri freskót, szekkót, domborművet, valamint köztéri szobrot is alkottam vidéken és a fővárosban egyaránt.  Jelenleg egy megrendelésre dolgozom. Egy hölgy, aki elvesztette férjét, emléket szeretne állítani közös életüknek. Olyan portré elkészítésével bízott meg, amin férjével együtt látható. Sok művész talán nem találná elég inspirálónak ezt a munkát. Az tény, hogy itt nem lehet szárnyalni, egy ilyen feladathoz azonban alázat is kell. Átérezni a két ember személyiségét és belefesteni azt mégis felemelő érzés. Amikor a gyermekeim kicsik voltak, sok időt és törődést igényeltek. A művészet ekkor csak foglalkozás volt számomra. Kizárólag megrendelésekre dolgoztam. Tudtam, hogy eljön az idő, amikor már hivatásként tekinthetek rá. Szeretnék minél több embernek örömet okozni az alkotásaimmal. Szeretném, ha a művészet által gazdagabbá válna a személyiségük. A célom olyat alkotni, ami nem pusztán esztétikum.

— Milyen kiállításai lesznek megtekinthetők?
— Július végén nyílt Esztergomban „A világörökségünk gyöngyszemei” című kiállításom a Múzeumok éjszakáján. Ezt szeretném bővíteni több Budapesti és más Európai helyszínekkel. Az anyag a jövő év elején lesz látható a fővárosban.

— Melyik művére a legbüszkébb?
— Mindig is tiszteletben tartottam a vásárlók kéréseit, hiszen fontos, hogy a megrendelt kép elnyerje a tetszésüket, mégis azok a művek lesznek a legjobbak, ahol az alkotói szabadságot nem korlátozza semmi. Felszabadító érzés, amikor a megbízó azt mondja: „Önre bízom”. Sajnos ez ritka eset. Hozzám ezek a munkák állnak legközelebb. Ilyen a nagysápi Trianon emlékmű, a telkibányai iskola külső homlokzatán látható freskó és dombormű kompozíciója és a budapesti Dózsa György úti ház külső homlokzati szekkója.

— Az évek alatt hogyan változott a témák iránti érdeklődése?
— A természet szépségeitől egyre inkább a világ rejtett szépségei felé fordulok, és a belső értékeket szeretném megfogalmazni.

— Milyen kihívásokkal találkozik a munkái során?
— Hogy minden nap csak 24 órából áll.

— Hogyan egyeztethető össze a hivatás és a család?
— Véleményem szerint egy nőnek ez nem könnyű feladat. Hivatást, tehetséget kapni nagy felelősség, de családban élni, gyermekeket nevelni szintén óriási feladat. Sok időt, energiát és odafigyelést igényel, hiszen a gyermekek elsősorban a szüleikre számíthatnak. Úgy éreztem, hogy ezt a két feladatot nem lehet egy időben, egymással párhuzamosan tökéletesen csinálni. Pedig a gyermeknevelést és az alkotó munkát csak úgy szabad. Ennek következtében időben eltoltam egymástól a kettőt, a művészi hivatást későbbre helyeztem. Ez kockázatos lépés volt, de bíztam a döntésem helyességében. Hiszem, ha az ember önzetlenül azt teszi, amit a helyzet éppen követel, és nem a saját karrierépítését helyezi előtérbe, gazdagabb személyiség lesz, és értékesebb művész is válhat belőle. Az első fiam születése előtt hatalmas karrier állt előttem, de rájöttem, hogy számomra ő a legfontosabb a világon. Vannak nők, akik a családot és a hivatást egyszerre próbálják megvalósítani. Ilyenkor fennáll annak a veszélye, hogy valamelyikre nem jut elég idő. Az általam választott út is kockázatos, hiszen csak akkor tud a művészi pályám kiteljesedni, ha hosszú élet adatik meg számomra. Egy afrikai közmondás szerint: „Ima közben is járjon a lábad.” Ezért az ima mellett igyekszem egészségesen élni.
Hogy a helyes utat választottam-e a család és a hivatás kérdésében, azt az idő fogja eldönteni.

— Ennyi év után van még kedve visszatérni a művészi élethez? Milyen lehetőségekkel vághat neki újra a pályának?
— Nehéz váltani. Néhány éve gimnáziumban is tanítok, és rendszeresen tapasztalom, hogy sok diák külföldön képzeli el a jövőjét. Bízom abban, ha igazán akarjuk és teszünk is érte, ebben az országban is van lehetőség az álmaink megvalósítására.

— Kik nyújtják a legtöbb segítséget?
— Szüleimnek tartozom elsősorban hálával, akik észrevették a tehetségemet és támogattak céljaim elérésében. A férjem rengeteget segít azzal, hogy gyönyörű kereteket készít a képeimhez, valamint a gyermekeimtől kapott szeretet is erőt ad a munkához.

— Mik a szakma örömei, legjobb pillanatai? 
— Amikor átadom a megrendelőnek az alkotást, és látom az arcára kiülő örömöt. Szintén boldogsággal tölt el, amikor egy kiállításom megnyitóján érzem a jelenlévők szeretetét.

— Mit tanácsolna azoknak a nőknek, akik gyerek és karrier között hezitálnak?
— Semmiképp se mondjanak le az álmaikról, de az anyaságról sem. Anyának lenni egy csoda. Ezt minden nőnek meg kellene tapasztalnia. Rengeteg szeretetet kapunk gyermekeinktől, ami erőt ad karrierünk felépítéséhez is, de ez valószínűleg kölcsönös. A nagyfiam egyszer azt mondta, hogy kisgyermekként látta az anyukája tehetségét a festészethez, ennek ellenére az ideje nagy részét vele töltötte. Vele tanult és vele játszott.  Hogy ez ne elvesztegetett idő legyen, elhatározta, hogy valami nagyot alkot az életben. Ebben a hónapban veszi át a köztársasági ösztöndíját az ELTE-n.