Sapkát le!

Ballai Attila

Férfi kézilabda-válogatottunk vasárnap Tatabányán simán, 36-27-re verte Svájcot Európa-bajnoki selejtezőn, így csoportelsőként jutott ki a jövő januári, németországi kontinenstornára. Nincs ebben semmi különös – legalábbis a hazai sportmédia és -közvélemény nagyjából olyan természetességgel fogadta a történteket, mint azt, hogy reggelente felkel a nap. Pedig nem volt ez mindig magától értetődő. Mármint nem a virradat, hanem a Svájc elleni siker. Férfi nemzeti együttesünk például azért maradt le a 2002-es Eb-ről, mert a 2001. júniusi párharcban Aarau-ban 22-21-re kikapott, a nyíregyházi visszavágón pedig csak 25-24-re győzött, és idegenben lőtt kevesebb gólja miatt kiesett. Az 1995-ös, izlandi vb-n még csak szorossá sem tették a mieink a svájciak elleni mérkőzést, 30-23-ra alulmaradtak.

Ezzel szemben múlt csütörtökön, Schaffhausenben 37-32-re, vasárnap itthon 36-27-re győztek. Székely Márton parádézott a kapuban, Rosta Miklós kereken tíz gólt vágott, így Bánhidi Bence hiányában sem tűntünk tartalékosnak beállóban, Máthé Dominik hosszú sérülés után teljes harci díszben és öt góllal tért vissza.

Már szinte hallom: nem kell ezt túllihegni. Valóban nem.

De meg kell tanulni a győzelmeknek örülni, mert azok egyáltalán nem automatikusak.

Úgy ugyanis nem lehet – legalábbis nem érdemes – végignyafogni egy világbajnokságot, hogy a nálunk jobbaktól elszenvedett vereségekbe belepusztulunk, a velünk egyenrangúak vagy gyengébbek – a tavaly decemberi vb-n a dél-koreaiak, az izlandiak, a brazilok és a zöld-fokiak – legyűrését, esetenként leiskolázását ellenben elintézzük egy kézlegyintéssel.

Eleink mindenkori futballválogatottunk kapcsán már folyamatosan elkövették ezt az önsors- és kedélyromboló hibát. 1938-ban és ’54-ben a vb-ezüstöt, ’62-ben és ’66-ban az elveszített negyeddöntőt, ’78-ban, ’82-ben és ’86-ban a csoportból való kiesést siratták, átkozták. Utólag aztán ezt is, azt is megtanulták, megtanultuk becsülni, hiszen idestova 37 esztendeje ki sem jutottunk a vb-re, de a kortársaknak, jelen időben soha nem volt jó, ami volt.

Nagyapám 1914 és 1997 között nyolcvanhárom évet élt, de szerintem nem akadt egyetlen olyan napja sem, amikor maradéktalanul elégedett lett volna a magyar labdarúgással. Sok mindenben szeretnék hasonlítani rá, de ebben nem. Vasárnap este majdnem hatezer, lelkes tatabányai drukkerrel együtt ezért gondoltam én is úgy: le a (svájci) sapkával!