Fesztiválozás gyerekkel: a legbátrabbak sportja

A családi fesztiválozás jól hangzik, de a rutinosabb szülők már nem harapnak egyből rá az orruk előtt elhúzott mézesmadzagra: tudják, hogy bizony sport ez, nem is a legkönnyebb fajtából. A Víz, Zene, Virág Fesztivál készül a hozzánk hasonlókra, akik nem a tó hűs partján fogják élvezni az éjszakába nyúló koncerteket, hanem bizony a még tomboló nyári melegben vágnak neki a program felderítésének, mégis akadtak izgalmak.

Ahogy átléptük a kaput – bár igyekeztük felkészíteni őt is, magunkat is, hogy bizony sokan lesznek – megtorpantunk az emberáradattól. Andalgás helyett tehát jöhetett a hömpölygés és a reménykedés, hogy nem veszítjük szem elől szemünk fényét.

Amint bejutottunk a fesztivál területére, egyből megcsapta orrunkat a számtalan finomság illatának egyvelege. A hamburgerek, kolbászok, rétesek és fagylaltok ráadásul a szemet is igencsak csábították, de sikerült kiegyeznünk egy későbbre időzített kürtőskalácsozásban. Ezután a sok-sok csecsebecsét, kézműves portékát, lufit és játékot kínáló standok legyőzése következett: hiszen „mi lesz, ha eltörik, elveszik, piszkos lesz, meg amúgy is, már van otthon egy hasonlód.”

Cirka fél óra alatt bejutottunk a pár méterrel odébb kiállított hattyúkhoz, amik valójában csodaszép virágköltemények voltak. Ezek megcsodálása, megsimogatása és különböző kompozíciókban – mint apa-anya-gyermek, apa-gyermek, csak csajok – való fotózkodás után eljutottunk a tatai Talentum-iskola artista szakos diákjaihoz, akik elképesztő mutatványokkal szórakoztatták a nagyérdeműt.

Innen a bódésorfal mellett haladva szemünk már csak a távolban magasan az égbe nyúló színes játékokat leste, ahol aztán a Szipi gyerekszigeten egy körhintázással kezdtük meg hivatalosan a fesztiválozást. Ezután a családi dodzsemezés következett, ami a felnőttekből is kiugrasztotta a gyermeket: a lelkes apukák hősies bátorsággal vetették magukat egy-egy távolodó autó után, hogy minden koccanással egy újabb gyerekkacajt csikarjanak ki.

A Szomódról érkező háziállatok és papagájok osztatlan sikert arattak, megannyi apró kezecske simogatta, dögönyözte, cirógatta a pelyhes, gyapjas és szőrös pajtásokat, akik élvezték a lombok nyújtotta árnyékot.

Miután megnéztük a hullámvasutat, a forgóhintát és a trambulinozókat, elindultunk, hogy betartsuk az ígéretet, és még az estére kiszemelt Ghymes koncert előtt megegyünk egy jókora fahéjas kürtőskalácsot. Arra még jutott időnk, hogy a vár tornyából megbámuljuk a tavon őrülten száguldó jet skiseket, aztán igyekeztünk jó helyet foglalni a koncerthez, aminek kezdete technikai okokból későbbre tolódott. Az így felszabadult időt a családfő egy ír vörös sör társaságában, a gyermek pedig a várfalon való eszeveszett cirkálással töltötte. Ekkor ismét elkezdett rólam szakadni a víz, de már nem a meleg miatt.

Hogy a koncertre várván megússzuk az esti ügyeletet, próbáltam szóval tartani, és megkérdeztem, mi tetszett neki a legjobban:

– A hullámvasút.

– A körhintára gondolsz?

– Nem, a hullámvasútra.

– A dodzsemre, amit együtt vezettünk apával?

– Nem, a hullámvasútra.

– De Drágám, nem is hullámvasutaztunk. – Ekkor már görbült is le a szája:

– Pedig szerettem volna...

Minden rosszban van valami jó: a koncert éppen a naplementével szinkronban kezdődött, így a zene mellé a helyszín és a természet szépsége társult. Gyerekkel a buli akkor zárul, mikor másnak kezdődik, így kilenc óra előtt már szedtük is a sátorfánkat, és indultunk kifelé a fáradságtól kissé nyafogó gyermekemmel, aki pár méterrel a bejárattól visszatekintett az ott tolongókra, majd kétségbeesve fordult felém:

– Jajj, Anya, jön utánunk a Víz-Zene!