Egy rákospalotai Londonban

Azt mondta, vagy megjön három hét múlva, mert addig elég a pénze. Vagy nem jön meg, ha munkát talál. Egy olasz étterem keresett pincérsegédet, „commi-waitert” heti 180 fontért. Záchfalvira, aki az olasz lazaság következtében Giulio Falviként lett bejegyezve, az ételszállítás hárult. Két tenyéren két tálca, rajtuk négy tányér tele. Plusz a két alátét súlya. Bicepsz bedurran, vádli kiugrik, számos lépcső, napi két műszak. Csőpostán, gyűrűbe csavart cetlin emeletről a konyhai kosárba pottyantott rendelés. S bár álló nap olaszul beszélt angol nyelvi környezetben, egy csak magyarul érthető szójátékkal szórakoztatta magát. Miszerint ő Londonban nem is commi-waiter, hanem cumi-waiter. Addig nem is tudta, hogy
annyi bőre van, amennyit ott lehúztak róla.
De nem sajnálta a haverom. Mert délelőtt fotózott Londonban, ahol ötmillió ember mozog éjjel, ötmillió nappal. Kedvem lett képeitől Londonba menni, az album olyan tehetségről árulkodik, hogy végül a British Airways is támogatta.