Diószegi Sándor pékmester, a túrós bejgli és a milliomos kenyér atyja

Kísérletezőkedvű cukrászról, szakácsról és még biológusokról, valamint kémikusról is hallottunk, ám a pékeknél ez valóban ritkaságszámba megy. Hiszen vannak pékáruk, amelyek receptje, elkészítésük módja évszázados tradíciókra tekinthet vissza. Diószegi Sándor azonban már hosszú idő óta próbálgatja a tészták „tűrőképességét”, feszegeti saját fantáziájának határait.

– Tízéves forma kislegény lehettem, amikor már átjártam a szomszéd pékségbe segédkezni – meséli Sándor. – Hajnali négytől hétig ott dolgoztam, mert utána iskolába kellett mennem. A napi bérem egy kétkilós kenyér és a reggeli volt. Már akkor eldöntöttem, ha megnövök, pék leszek.

Így is lett, mert Dió a Tatai Sütőipari Vállalatnál dolgozva került a szakmunkásképzőbe. Akkoriban a legközelebbi „pékképző” Budapesten volt. Itt végzett 1964 nyarán.

– Harminc évig dolgoztam pékként Tatán – említi házigazdánk. – A cég neve ugyan gyakran változott, de szerencsére a munkám soha. Hetvenegyben, a vállalat azt is támogatta, hogy mestervizsgára menjek. Ezt a szakma – nyugodtan mondhatom – professzorai előtt tettem le. Amikor számot adtam a tudásomról, a bizottság elnöke azt mondta: „Sándor, fonjon egy hatos kalácsot!” Ehelyett én egy jóval bonyolultabb, úgynevezett hatosfonatú, ablakos kalácsot készítettem. Ez a fonás egy igen munkaigényes „valami”. Magyarországon is csak kevesen képesek rá, Tatán pedig csak jómagam, hiszen az öreg pékek „rendje” már szinte teljesen kihalt. Na, mindegy... A lényeg, hogy a vizsgát követően, akár már maszeknak is állhattam volna, de nem tettem.

Amikor a család már megunta a diós és mákos bejglit, Sándor kipróbálta ezt a süteményt túróval töltve. Ám ennek is van titka. Legalább hatvanszor meg kell bökni egy speciális tűvel a bejgli tésztáját, mielőtt sütőbe kerülne. Emellett a bejglibe barna cukrot rak, és csak citromhéjjal ízesíti. Mazsolát viszont csak ritkán tölt bele, mert az „kiböki” a vékony tésztát, és hogy ne repedjen, tojással „fogja meg”.

A kilencvenes évek közepén kiderült, hogy a pékmester lisztszilikózissal bajlódik, ez pedig hivatalos pékpályafutása befejezését jelentette.
– Ha tovább dolgoztam volna, már nem élnék, legalábbis a doktorok szerint – jegyzi meg „Dió”. – Ott kellett hagynom a szakmát, majd hatvanévesen, biztonsági őrként mentem nyugdíjba. Néhány éve aztán itthon újrakezdtem. A saját szórakoztatásomra sütögetek, kísérletezgetek. Mivel nagy a rokonság, hát nekik és a kedves ismerősöknek is készítek pékárut. Nem dicsekvésből mondom, de ezek a kenyerek, kalácsok nagy szaktudást igényelnek, igazi kézműves munkának számítanak. Azért előfordul, hogy nekem sem jönnek össze dolgok elsőre. Az idő és a liszt döntő a végeredmény szempontjából. Gondoljanak csak bele, akadnak olyan termékek is, amelyekkel nyolc-tíz órát is dolgozni kell. Ilyen például a milliomos kenyér vagy a túrós bejgli.

Sándor nekünk úgy nagyjából a receptúrát is elárulta, ám a lelkükre kötötte, ne adjuk tovább. Ha kell valakinek, keresse fel őt...

Amikor a család már megunta a diós és mákos bejglit, Sándor kipróbálta ezt a süteményt túróval töltve. Ám ennek is van titka. Legalább hatvanszor meg kell bökni egy speciális tűvel a bejgli tésztáját, mielőtt sütőbe kerülne. Emellett a bejglibe barna cukrot rak, és csak citromhéjjal ízesíti. Mazsolát viszont csak ritkán tölt bele, mert az „kiböki” a vékony tésztát, és hogy ne repedjen, tojással „fogja meg”. Diószegi Sándor pékmester a kísérletezőkedvéről is ismert -->