Az oktatás-nevelés Mindennapi Hőse

– Hogyan fogadta a győzelmet, számított rá?
– Nagyon örültem neki, hiszen ez olyan elismerés, amelyiknél a szavazatok mögött ott vannak a szülők és a kollégák, ezért számomra különösen nagy értéke van. Fontos, hogy tudjuk a hétköznapokat értékelni, és tartalommal megtölteni. A mindennapok hősei kampány alkalom arra, hogy ünnepeljünk.  Valaki azt mondta, ez a szeretet díja, én is így gondolom.

– Ma az oktatásban milyen kihívások előtt áll egy pedagógus?
– A feladatok hasonlóak, mint régen, de a kihívások mások, mert a környezet és a gyerekek megváltoztak. Szakmailag, módszertanilag felkészültnek és tájékozottnak kell lenni, ki kell állni az elveinkért, pedagógusi hitvallásunkért. Ennél a hívatásnál ma is a tanár személyisége a meghatározó. Intézményvezetőként fő feladatomnak tartom, hogy megteremtsem a feltételeket a zavartalan napi működéshez.

– Hogy telik egy hétköznapja?
– Egy összevont intézménynek vagyok az igazgatója, a Kodály és a Herman iskolának. Közel 1100 diák van a gondjainkra bízva. Az iskola az életem meghatározó része, reggel 7 óra után érkezem és ritkán megyek haza 6-7 óra előtt. Napközben a vezetői feladataim mellett tanítok, és szervezem az iskola napi életét, menedzselem az intézményt.

– A pedagógusok általában már gyermekkorukban kiválasztják ezt a pályát...
–Nálam biztosan így történt: már gyerekként is tanár szerettem volna lenni. Gimnazistaként volt egy megingásom, miszerint műszaki pályára megyek, de akkor édesanyám azt mondta „nem kislányom, te már óvodás korodban is tanító nénist játszottál”. Ez meghatározta az egész életemet. Pedagógusnak készültem és az is lettem, tanító és tanár. Szerencsés voltam, mert remek példaképek álltak előttem. Melengető érzés volt, amikor olvastam gimnáziumi osztályfőnököm gratuláló sorait.

– Hol kezdett tanítani?
– Miután Esztergomban elvégeztem a tanítóképzőt, a bánhidai iskolában kezdtem. Nagyon jó mentorom volt, Bálványos Istvánné, akitől megtanultam, mit jelent a tanítás, mit jelent tanítónak lenni. Később elvégeztem a rajz szakot Szombathelyen, így felső tagozatban is oktathattam, és osztályfőnök is voltam. Utána a Kodály iskolában folytattam, ahol miután újra végigjártam a pedagógus pálya minden állomását, a kollégáim bizalmát élvezve igazgató lehettem. Közben elvégeztem az egyetemet, tanultam közgazdaságtant, mert szeretek tanulni, és fontosnak tartom a megszerzett tudást.

– Mit gondol, milyen tanárnak tartják a gyerekek?
– Igazgatóként kevesebbet lehetek köztük, mint szeretnék, épp ezért öröm minden visszajelzés. Pár hete az egyik nyolcadikos osztálynak tartottam órát, mikor az egyik diák megszólalt: „Vera néni, te mindig mosolyogsz. Jókedvű vagy, jó veled”. Büszkeséggel töltött el, mert ez azt jelenti, hogy olyan légkört tudok teremteni az órákon, és remélem azokon kívül is, amiben jó dolgozni. Olyan iskolát építek a kollégáimmal, ahová szeretnek járni a diákok. Ennél nagyobb elismerés nem kell egy tanítónak.

– Mit tudhatunk meg a családjáról?
– Nyergesújfalun nőttem fel, a szüleim ma is ott élnek. A főiskola után költöztünk Tatabányára a férjemmel, aki akkor is, és azóta is mindenben támogat. Két fiút szültem. A nagyobbik az egyetem világában él, tudományos kutató Budapesten. A kisebbik fiam egyik pillanatról a másikra gyógyíthatatlan leukémiát kapott, és három évig tartó küzdelem után 2012-ben elment. Az ő harca, türelme, 23 éves bölcsessége meghatározta a további életemet. Megtanított arra, hogyan lehet vert helyzetből felállni, hogyan lehet elviselni az elviselhetetlent, mosolyogva, szeretve az embereket, az életet. Példaként áll előttem, és erőt merítek belőle nap, mint nap. Így tudok mindennapi hős lenni.