Figyelemreméltó gondolatok advent második vasárnapján

Advent lényegét nem a karácsonyi vásárok jelentik. Az a várakozás időszaka, a Megváltó érkezésére való felkészülésé. Talán nem csak a hívők tudják, hogy az egyházi év is advent első vasárnapján kezdődik, ami a karácsony előtti 4. hétvégén van. 



 A Kossuth téren magasodó Szent Kereszt Plébániatemplom oltára előtt Végerbauer Richárd káplán celebrálta a vasárnapi szentmisét, aki egyebek mellett arról is szólt, hogy sokan gondolják azt: Isten mindent tudó, mindenható, igazságos,  nem szorul rá senkire, végtelenül boldog. Ez viszont nem így van, mert a mi Istenünk barlangban akart születni, ránk akart szorulni. Együtt akart lenni velünk ünnepeinken, és velünk akart sírni a nehéz helyzetekben.

Szeretetünket szomjazta. Utolsó vacsoráján örök szeretetének titkát a lehető legegyszerűbb szavakra és jelekre bízta. Neki a szeretet nem egy tulajdonsága a sok között, ő a szeretet maga. Adventkor az ő születésére készülünk.

Később utalt arra is, hogy körülöttünk minden változik, pezseg a világ, peregnek az események, mindenki rohan, mindenki új életérzést keres. Új reklámok, új ingerek, új slágerek, új sorozatok, új technikai eszközök, új óriásplakátok bombáznak bennünket, és emelik az ingerküszöbünket olyan magasra, hogy szinte már a legszörnyűbb dolgok sem hatnak ránk.

Megítélése szerint sokan az Egyháztól is azt várják, hogy legyen mindig új, fesztelen, kötöttségek nélküli, legyen mindig változatos. A régi imádságok kötött szövege helyett sokan vágynak változatosságra, pedig valójában ezek tartanak meg bennünket.

Ezt követően feltette a kérdést: Mit üzen nekünk Keresztelő Szent János személye? Mire indít? Mire hív? Válasza szerint igazi, maradandó örömben akkor lesz részünk, ha énünket háttérbe szorítjuk, ahogyan azt ő, az Úr előfutára tette. Hozzá hasonlóan mi is – ha másoknak akarunk örömet szerezni –, a figyelmet önmagunkról Istenre és embertársainkra helyezzük.
Kisebb hatásszünet után úgy fogalmazott, hogy Jézus megmaradt annak, ami volt, és magára vette azt, ami nem volt.

Amit elmulasztottak megtenni érkezése előtt, azt nekünk nem szabad elfelejtenünk. A közeledő Úr előtt egyengetnünk kell lelkünk göröngyös útjait. Lehet, hogy nagy gödröket kell feltöltenünk, lehet, hogy nagyobb dombokat kell elhordanunk. De miért ne állhatnánk neki ennek a munkának?! Elvégre az ember naponta hozza rendbe a haját; akkor a szívét miért nem?

Milyen az utam házastársamhoz, gyermekeimhez, munkatársaimhoz, a közösségek felé, ahová rendszeresen járok? Kell-e valamit elegyengetnem, rendbe hoznom?

Kérdés, kérdések. A válaszokat mindenkinek saját magának kell megadnia.

Egyre kevesebb az igazi öröm

A Kocsi utcai református templomban Szabó Előd lelkész hirdetett igét Tatán tegnap délelőtt. Advent második vasárnapján ő az örömről beszélt, hangsúlyozva, hogy napjainkban sajnos egyre kevesebb jut belőle. Utalt arra, hogy emiatt mind többen keresik azt önmagukban, de ott sosem fogják megtalálni, mert a boldogság igazi forrása nem mi vagyunk, hanem Isten. A Mindenható, aki az örömöt akkor tette kézzelfoghatóvá számunkra, amikor egyszülött fiát elküldte a Földre.

Kiemelte, hogy csak akkor érhetünk el mi is az ideális lelkiállapothoz, ha eljutunk Jézushoz. Ézsaiás próféciáját idézve szólt arról is, hogy Isten az, aki nagy örömöt szerez az embereknek. Így volt ez több mint kétezer éve, s így van ma is. Gondolatsorának lényegét egy hasonlattal tette még egyértelműbbé. Úgy fogalmazott, hogy egy hegytetőről minden szépnek és jónak látszik, ha süt a Nap, ám ködben és felhőben nem látunk semmit. Az életünkben Isten a fény, ő ragyogja be sorsunkat, s vele azt is észrevesszük és annak is tudunk örülni, amit nélküle nem. Prédikációja végén azt mondta, hogy az adventünk akkor lesz teljes, ha az Istentől jövő öröm és szeretet ott lesz bennünk is.