„Tata nem sportszerető város, nincs is kit szeretni igazán”

– Hogy is kezdjük...?
– Fussunk neki a pályafutásomnak?

– Legyen!
– Nyolcvanháromban Egerben végeztem földrajz–testnevelés szakon, és egészen kilencvenig a Fazekas utcai iskolában tanítottam. Aztán kilencvenhatig a testnevelést oktattam a Kőkúti iskolában. Nyolc éve pedig ezt teszem a református gimnáziumban.

– A kézilabdával mikor és hogyan került kapcsolatba?
– Úgy, hogy nyolcvannégy és kilencven között a TAC NB II-es női csapatát irányítottam. Meghatározó évek voltak a számomra. Gondoljanak bele, a kapuban az az olimpiai bronzérmes Pethő Zsuzsanna állt, aki bőven túl volt már a harmadik ikszen, miközben én még csak huszonöt éves voltam. Ám az a sportemberi magatartás, hozzáállás és példamutatás, amelyet tőle „lestem el”, máig elkísér. Aztán a Győrben Róth Kálmán jobbkezeként dolgoztam egy évet. Világklasszis játékosok társaságában. Ott volt például a világválogatott Mátéfi, aztán Szántó, Pálinger, Pigniczki... Ez a közeg, ez a klub és ezek a játékosok szintén kitörölhetetlen nyomot hagytak bennem. Aztán a Tatabánya-Tatai Cserép KC élvonalbeli férficsapatát dirigáltam. Itt játszott akkor Csillag Peti, Nagy Peti, Krancz Tóni. De trénere lehettem a legendás Iváncsik Mihálynak. Majd az élet úgy hozta, hogy Tomi és Ádám fiát is edzhettem. Kétezer tájékán visszatértem a tatabányai utánpótláshoz, miközben Kanyó Tóni mellett besegítettem a felnőtteknél is. Sőt, még Füzesi Ferivel is dolgozhattam együtt.

– Nem tisztünk minősíteni, de talán a legsikeresebb éveket mégis a Tatai AC férfi gárdájánál töltötte, nem?
– Nyolc évvel ezelőtt a tizedik helyen vettem át a társaságot. A legszebb eredményeket valóban az ezt követő időszakban produkáltuk. Kétszer nyertünk a második vonalban bajnokságot. Bejutottunk az első osztályba. Emellett egyszer ezüstérmesek lettünk az NB I B-ben, kétszer pedig a dobogó harmadik fokára állhatott a TAC.

– Melyek voltak az utolsó „fellépései”?
– Négy-öt éve a női ifjúsági válogatott pályaedzője voltam. Danyi Gábor vezetésével világbajnoki ötödik lett a korosztályos nemzeti együttes Montenegróban. Ezután még egy évet eltöltöttem az NB II-es tatai női alakulatnál.

– Önre nem igazán jellemző, hogy csak úgy eltöltse az időt valahol. Mindig voltak céljai, ám most némi keserűség érződik a szavaiból...
– A hölgyekkel negyedikek lettünk, ám ez idő tájt olyan közeg formálódott Tatán – minden szinten –, amit már nem vett be a gyomrom. Abbahagytam az edzősködést.

– Nem hiányzik?
– Sikerült lezárni ezt a korszakot. Bevallom, már az a fajta légkör vagy az öltözők szaga, de még a mérkőzések heve sem hiányzik. Ez annak köszönhető, hogy a református gimnáziumban eddig remek nyolc évet dolgozhattam testnevelőként. Nem mondom, néha a testnevelésórákon be-bevillan egy sutább mozdulatnál, hogy Pethő Zsuzsa, Iváncsik Misi vagy Kiss Pista biztosan jobban csinálná. De ennyi. Jó érzés, hogy nem kell képmutatóan élnem. Látják, kinn van a tornaterem falán, hogy a tisztesség, a méltóság és az önbecsülés nem eladó. Erre és ekképp igyekszem nevelni a fiatalokat.

– Hallgatva Önt, az jut az ember eszébe, hogy talán méltánytalanul sokszor volt valakinek a segítője...
– Mindent tiszta fejjel feldolgoztam. Majd feltettem a kérdést magamnak, mit szeretnék még elérni a kézilabdában...

– És mi lett a válasz?
– Semmit. Mindent elértem a sportágban, amelyre a képességeim predesztináltak. Voltam élvonalbeli edző. Nem vallottam kudarcot a válogatottnál sem. Így most már csak magamnak akarok megfelelni. És minden nap nyugodt lelkiismerettel ébredni.

– Betegeskedett is...
– Maradjunk annyiban, nem vagyok a topon. Teszem a dolgom, amíg a Jóisten engedi. Két fontos dolog az életemben viszont, hogy ne sajnáljanak és ne nézzenek hülyének.

– Hogyan ítéli meg a város sportját, különösen annak fényében, hogy az NB II-es női kézilabda megszűnt?
– Sajnálom a női együttest, de ez már nem az én csapatom. A kezem alatt kézilabdázó lányok sem azt az értékrendet képviselték, mint jómagam. Anno ezért álltam fel a kispadról. Ám én már nem szeretnék változni. Ettől függetlenül, szerintem Tata nem sportszerető város. Nincs is talán kit szeretni igazán. A pályán nincsenek olyan követendő példaképek, mint a nyolcvanas években...