Futóedzőként kamatoztatná tehetségét Maráz Zsuzsanna, az esztergomi ultrafenomén

Maráz Zsuzsanna neve már fogalom a futók körében, hiszen az első látásra igen törékeny orvosi asszisztens hölgy elképesztő teljesítményekre képes: a többszörös Ultrabalaton bajnok legutóbb például 246 kilométert futott Athén és Spárta között, ráadásul a női mezőnyben másodikként ért célba a Spartathlonon. Zsuzsannát nemcsak a sportvilágban ismerik el, amit a 2017-es Príma Közönségdíj is bizonyít, amit elképesztő szavazatszámmal nyert el Esztergom ultracsillaga, amit egy megható videóüzenetben meg is köszönt olvasóinknak.

– Milyen érzés volt átvenni a Príma-díjat?

– Már maga a jelölés is teljesen megdöbbentett, álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer esélyes leszek egy ilyen díjban. Aztán már a gálán – ami igen színvonalas és melekedett hangulatú volt, ami jól tükrözte az esemény fontosságát – nagyon meglepett, mikor a szervezők közül odajöttek gratulálni, hogy enyém a díj. Aztán mikor érttlenkedtem, hogy dehát még nem is volt kihirdetve, kedvesen megmagyarázták, hogy enyém volt a legtöbb szavazat, ami azt jelenti, hogy én lettem a közönségdíjas. Igen megtisztelő átvenni egy ilyen magasrangú elismerést, meghatódtam és nagyon büszke voltam a színpadon. Győzni egy versenyen hatalmas élmény és érdem, de ez másként fontos. Úgy gondolom, ez egyértelműen jelzi, milyen erős a futóközösség. Biztos vagyok benne, hogy ezt nekik, a futótársak összefogásának köszönhetem.

– Tudod már, mire fordítod a díjjal járó pénzjutalmat?

– Régi álmom, hogy végzett edző legyek, amit eddig anyagi okokból nem tudtam megvalósítani, hiszen már a versenyek költségeit is nehéz kigazdálkodnom. Most végre megvan rá a lehetőség, hogy elkezdjek egy iskolát. Már csak egy hétvégi képzést kell találnom, hiszen a munkám miatt csak akkor lesz rá időm. Bár a tavaszi versenyszezon még ebbe is belezavarhat, de most ne azt nézzük, hogy miért nem fog sikerülni, koncentráljunk inkább a lehetőségekre! (nevet – a szerkesztő)

– Jól sejtem, hogy mint futóedző képzeled el a jövőd?

– Igen, azon belül is leginkább maratonra vagy ultratávokra készíteném fel a tanítványokat, ahogy erre már most is van példa, többeknek segítettem már egy-egy verseny előtt. A rövidtávú futás nem az én terepem.

– Gyerekekkel vagy felnőttekkel szeretnél inkább foglalkozni?

– Úgy gondolom, a gyerekekhez speciális felkészültség kell az edző részéről is, így inkább az idősebb korosztályra gonoltam.

– Nemrég jöttél haza Görögországból, ahol második helyen végeztél a Spartathlonon. A díjátadó után csak pár napod maradt az indulásig. A gálán már érezted a verseny előtti izgalmat?

– Igen, akkor már csak pár napom maradt az utolsó teendők elintézéséig. A pakolás és az utazás mindig stresszes, általában azon izgulok, nehogy itthon felejtsek valamit.

– A versenyen készült képeken mosolyogva, fej-fej mellett futsz a többszörös Spartathlon-győztes Lubics Szilviával. Ezek szerint nem volt rivalizálás?

– Dehogy! Szilvivel közös tempóval, 5.20-as ezrekkel futottunk, elképesztő volt az összhang, mintha csak összebeszéltünk vagy közösen edzettünk volna. Először csak egy maratonnyi távot terveztünk együtt, de pont emiatt a harmónia miatt végül dupláztunk. A beszélgetés nemhogy elvett volna a versenyzésből, de plusz erőt adott. Nagyon sajnáltam, mikor Szilvi kiállt egy hosszabb frissítésre, ahol elváltak útjaink. A verseny egy nagyon szép ajándéka volt ez.

– Szilvia példakép a számodra?

– Igen, ő is azok közé tartozott, akik mutatták az utat. Szerintem kellenek a példaképek, de egy idő után le kell térni az ő útjukról és a saját utunkat kell megtalálni. Amikor először olvastam Szilvi Spartathlonon átélt élményeiről, teljesen lenyűgözött, hogy egyáltalán erre valaki képes. Még az Esztergomi Futóművekhez írt motivációs levelembe is beleírtam. de nemcsak a nagy neveket lehet említeni. Most ugyanígy motivál egy volt testnevelés tanárnő futótársam, aki már hatvanöt éves, de még mindig nagyon aktív, aerobikedző, gyakorló nagymama, és jelenleg a jövő évi világbajnokságra készül szenior kategóriában. Ő az abszolút példaképem, én is ilyen életet szeretnék élni, ha az ő korába lépek.

– Gondoltad volna, hogy ilyen jól sikerül a verseny, és végül a nők között másodikként érsz célba?

– Úgy indultam el, hogy a tavalyihoz képest egy órát szeretnék javítani. Az előző verseny után éreztem, hogy annyi még maradt bennem. Mivel láttam, hogy kik indulnak, így talán csak halványan merült fel, hogy esetleg a dobogó harmadik fokára talán lesz esélyem, mivel tudom, hogy Patrizia szinte legyőzhetetlen (a lengyelországi győztes – a szerk.). Aztán a helyszínenn derült ki, hogy 5-6 olyan futó is indul, akik elképesztő, 230 kilométer feletti távokat képesek futni 24 órás versenyeken. Ilyenre Bérces Edit (szintén ultrafutó – a szerk.) óta itthon nincs példa, ilyen erős mezőnyben azt gondoltam, esélyem sincs. De nem pánikoltam, és én voltam a legjobban meglepve, hogy végül két órát sikerült javítanom, és második lettem. De Patriziát így sem sikerült legyőznöm, bár nem is terveztem! (nevet – a szerk.)

– Volt mélypontod a verseny alatt?

– Igen, az utolsó tíz kilométer nagyon kemény volt. Pedig az már semmi, ott kellett volna erőre kapnom, de én akkor már csak a végét vártam. Már minden utcasarkon és kereszteződésnél azt vártam, hogy na, ez lesz az, ez lesz az utolsó, amikor pedig mégis tovább kellett futnom, az engem kísérő motoros rendőrre zúdítottam a csalódottságomat. Nem mondtam semmit, de nagyon csúnyán néztem rá (idézte fel nevetve a történetet Zsuzsanna – a szerk.)

Elveszve

Zsuzsanna azt is elmesélte, hogy pont emiatt a két órányi előny miatt teljesen elvesztette a tájékozódási képességét, hiszen azokon a szakaszokon, ahol tavaly már napfelkelte után futott, most még éjszakai sötétség honolt. Amikor végül beért Spártába, ott sem fogadta a tavalyihoz hasonló tömeg, hiszen reggel nyolc órakor a mediterrán népek többsége még alszik.

– Jövőre újra indulsz?

– Azt hiszem, igen. A Spartathlonnak különleges varázsa van, ami engem is beszippantott. Először nem értettem, miért van az, hogy sokan visszatérnek, Andris például idén huszadszorra (Lőw András ultrafutó – a szerk.), de ma már ez nem kérdés. Nehéz volt a vége, sokat sírdogáltam, ahogy az Ultrabalatonon is, ezt most már abba kéne hagyni (nevet– a szerk.), de ez a verseny tényleg semmihez sem hasonlítható. Egyetlen nehézség, hogy anyagilag megterhelő, ezért szükségem van szponzorra.

A verseny után

Zsuzsanna most a mára szokásává vált évi egy hónapos pihenését tölti. Ilyenkor nem edz, helyette átadja magát az örömfutásoknak. Nem is csoda, hiszen az év tizenegy hónapjának heti hat napján minden nap készül immár hat éve, ami mind fizikailag, mind szellemileg nagyon megerőltető. elmesélte, hogy a Spartathlon után még be is lázasodott, amire kilenc éves kora óta nem volt példa. A magyar csapatban voltak betegek, de azért ez is jelzi, hogy legyengült az immunrendszere. Aztán novembertől újra kezdi ezt az őrületes tempót, amit saját bevallása szerint a mai napig szívvel, örömből csinál.

– A lányod elkísért a versenyre?

– Nem, a párom jött velem, de ő is nagyon szeretett volna. Legközelebb biztosan magammal viszem, bár kicsit félek, hogy fogok reagálni arra, hogy ő is ott áll a nézők között, látja, mit élek át, látja a könnyeimet, hogy néha megszenvedem a versenyt. De az is lehet, hogy motiválni fog, nem tudom, de egyszer mindenképp szeretném átélni.