A mindenség titka: a szeretet

A kópé, a vasgyúró, a félszeg, a mosolygós...s köztük, középen egy szőke tündér: a fiúk és az egyszem lányka.

Tekintetükkel a biztos pontot keresték, ki-kilestek a színpad mellé, ahol nevelőszülőjük bátoríthatta őket. Ez a bátorítás viszont valószínűleg nem csupán arra a néhány dalocskára korlátozódott, mert azt az égi áldást, amely kis lényükből felfénylett – mint a háromkirályok betlehemi csillaga – csak óvó gondoskodással lehet életben tartani. Az, hogy van biztos pont, van szerető gondoskodás, a sors ajándéka, de több is annál: megváltás.

Hiszen ha Isten a maga képére formálta az embert (márpedig így tanítja az Írás), akkor mindannyiunkban ott van a képesség is arra, hogy megváltsuk a környezetünket. Ezek a gyerekek is ártatlan kis messiások: néhány percnyi jelenlétük, mosolyuk a feltétlen szeretet igéjét hirdette.

Az ő életüket – bár valaki, valamilyen okból nem tudta, akarta megtartani őket – megváltotta a nevelőszülői önzetlenség. És így az ő életét is szebbé varázsolják ezek az apróságok. Meg mindenkiét, akivel találkoznak. Mert megtanulnak, képesek szeretni. Ez pedig az egyik legnagyobb adománya az emberi létnek, mert szeretet nélkül lehet élni, de nem érdemes.

Egymásért és nem magunkért vagyunk itt – üzenték szavak nélkül ezek a gyerekek, akiknek szemében ott csillogott a mindenség. Nem is kópé, vasgyúró, félszeg, mosolygós és tündér voltak ők, hanem angyalok. Akiket megőriznünk, a többi angyallal együtt, a mi feladatunk. És ha ezt jól tesszük, már mi magunk is megváltottunk egy kicsiny, ám annál fontosabb darabot a világból. A mindenséget adhatjuk nekik, ha szeretjük őket – és talán ez a legnemesebb, legemberibb misszió.