Novemberi Mikulás

Az iskola után hógolyózni meg szánkózni indultunk a közeli domboldalra. Eszünkbe se jutott azt találgatni november közepén, hogy mit hoz a Mikulás, majd év végén a Jézuska.

Most hétvégén pedig azzal szembesültem: szenzációt kelt, hogy az ország egyes részein esett a hó, az üzletházban viszont, ahova a levesbe valót mentem megvenni, csokimikulások végtelen sora vigyorgott rám, mögöttük meg csillogó-villogó díszbe öltöztetett karácsonyfák csalogattak közelebb az akciósnak ígért ajándékok garmadájához.

Mintha az időjárás és az ember is megváltozott volna, nyilván egymástól nem függetlenül.  Én tova siettem a húsos pulthoz (a pulykanyakat nem szabad elfelejteni, mert más húsos csontokkal párosítva nagyon ízletessé teszi a levest), de egy kisgyermek, aki anyukája kezét fogta, lecövekelt, s elmentemben is hallottam kíváncsi kérdéseit, melyekre nem könnyű felelni: Ki hozta a Mikulásokat a boltba? Nem baj, hogy én még nem írtam meg a levelet a Télapónak?  Ha a Télapótól nem kapok semmit, akkor te veszel nekem itt ajándékot?

Az érthető, hogy a kereskedő előre gondolkodik, de talán kár lerombolni a kisgyermekek álmait. Vagy legyünk kíméletlenül őszinték és ne hitegessük őket a Mikulással, a húsvéti nyuszival, Jézuskával meg a többi ünnepi csodával? Vegyük el tőlük azokat az örömöket, melyek végig kísérhetnék gyermekkorukat?

Én még emlékszem, hogy öcsémet sétálni vittem, amíg ajándék került a csizmába vagy a karácsonyfa alá. Meg arra, hogy menyire tudott örülni minden apró meglepetésnek is.

Amikor erről beszélgettünk, egy barátom azt mondta, hogy már márciusban látott Ausztriában 2017-es naptárt árulni. Jobb lenne nem rohanni az idővel (rohan az sajnos magától is), hanem megtanulni megélni nagyobb örömmel a mát és hagyni időt a léleknek felkészülni az ünnepekre.