Hideg napok, hideg sorsok

Rohadt hideg van! - szalad ki az ember száján, amikor kilép a házból. Pár percig véd a nadrág alá rejtett harisnya, jó szolgálatot tesz a kötött sapka, a meleg sál. A kezet kesztyű és kabátzseb védi, a lábat a melegebbik csizma. Indulni kell, menni kell, oda kell érni.

Nehéz a levegővétel; fullasztóan jeges a szél. Úgy kezdődik, mint a fejfájás...valami tompa érzés a homloknál...mégsem migrén, hanem a mínuszok. Mintha valami hideg, fémes anyag nyomná a bőrt finoman, de attól zavaróbban. Összehúzza magát az ember, a nyaka szinte már el is tűnik. Nem néz föl, inkább csak a lába elé: kicsi akar lenni, hogy a fagy minél kevesebb helyen férjen hozzá, kezdje ki azt a pici meleget, amit még őriz.

Viseltes, inkább őszi időre szánt cipőpár csoszog el mellette a járdán. A férfi nem siet, nem húzza össze magát. Görnyedt hátának nagy súlyt nem jelent a régi sportdivatot idéző táska, ahogy a kabátujjat alig érintő karnak sem a műanyag szatyor. Feje lehajtva, gallérja felhajtva, de nem siet. Ő a hideggel él. A hidegben él. Úgy, ahogy tud. Ahogy éppen lehet. Ahogy a mínuszok engedik. Saját ágyban talán álmában aludt utoljára.

Ahogy a föld, úgy a lélek, a szív és végső soron a sors is megkeményedik a hidegben, ha hagyjuk. Ha hagyják. Ha nem mutatnak kiutat, nem várnak valahol egy jó szóval. Ha nincs valami, ami melegséggel tölt el a legnagyobb hidegben is, legyen az akár egy szerettünk képe, egy cél, vagy épp a tenni akarás, a segítség elfogadása.

Rohadt hideg van! - szalad ki az ember száján, de már szívná is vissza. Ő legalább tudja, hova és miért megy. Azt a másikat csak a hideg kergeti...