2012.01.22. 09:40
Újra jó volt magyarnak lenni
Péntek éjjel felemelő érzés volt magyarnak lenni az újvidéki arénában.
De este tíz óra körül, ott és akkor szavak nélkül is újra jó volt magyarnak lenni. Igaz, addigra már hangom nem volt a szavakhoz. Az ősellenség szegedi és veszprémi kézilabdafanok egymás nyakába borulva könnyezték meg a győzelmet. A mellettünk álló spanyol szurkolók már magyar sálakat lobogtattak, a franciák pedig elismerték, hogy jobb volt a mi csapatunk a világ legjobbjánál.
Pedig érdekesen indult. A spanyol-orosz meccset középtájról néztük, s ahogy lassan megtelt a szektor, rá kellett jönnöm, hogy itt bizony legalább annyi szerb és francia drukker lesz, mint magyar. Átmehettünk volna valamelyik B-középbe, de aztán mégis maradtunk egy kis félelemmel vegyes kíváncsiságtól vezérelve. A franciák és a szerbek akkor lepődtek meg először, amikor a szektoruk végéből valakik kórusi tisztasággal és földöntúli hittel a hangjukban zendítettek rá a nemzeti himnuszunkra.
Fantasztikus csapatmunkával a már biztos középdöntős magyar férfi kézilabda-válogatott 26-23-ra legyőzte az olimpiai és világbajnok, címvédő francia csapatot a szerbiai Európa-bajnokság újvidéki csoportjának pénteki zárásán. Mocsai Lajos szövetségi kapitány együttese a lehetséges négy pontból hármat visz magával az előzetesen "halálcsoportnak" minősített kvartettből, és a folytatásban vasárnap az izlandi, kedden a szlovén, szerdán pedig a horvát alakulattal találkozik majd.
Másodszor akkor forgolódtak hátra, amikor pár perccel később azt tapasztalták, hogy minél nagyobb a magyar hátrány, annál hangosabb a biztatás. Aztán ahogy telt az idő, úgy lettek egyre halkabbak a francia hangok. Azt hiszem, nem hittek szemüknek. A maroknyi magyar legény heroikus küzdelmét látva az eleinte ellenünk szurkoló szerbek egy része pedig fokozatosan átvette a Nándi, Nándi hangzók ismételt üvöltését. Sűrűsödtek a hitetlenkedő baráti sms-ek, amelyekből éreztük, hogy most egy kicsit rajtunk is múlik, hogy itt helyben erőt adjunk hőseinknek.
Aztán egyszer csak elhittük, hogy itt valóban nyerhetünk és most végre a bírók sem akadályozták meg a győzelmünket. Egyszerre sírtunk és nevettünk, s úgy tűnt, mintha az egész csarnok méterekkel a föld fölött lebegett volna a boldogságtól. Győztünk!
Nem csak a kézilabdázók, hanem mi, magyarok. Minden magyar.